Az érintések a vállamról homokszemként peregnek le.
Mint a szememben az idő,
Azon a viharos októberi estén.
Most pontosan azok vagyunk, akik soha nem szerettünk volna lenni.
Tudod, akiken együtt nevettünk.
Ott tartunk most, ahonnan elkezdtük.
A tücsök a kertben meg huszadszorra kezdi ugyanazt a szimfóniát.
A telefonom továbbra is recsegve ropog a Killers számok pergő ritmusának súlya alatt.
Legszívesebben a falat kapargatnám most is.
Mert megőrjít… Megőrjít..
Hogy ugyanazt a Holdat nézzük,
Csak te most mérföldekkel odébb.
Valahol ott, ahova már nem hallatszik el a sikoltásom.
Valahol ott, ahol már nem látod ahogy harapdálom a szám..
Talán mindig ott voltál.
Mérföldekre tőlem, a világomtól..
Ettől az egésztől, amibe én vadul kapaszkodom..
Ettől az egésztől, ami talán soha nem felelne meg neked.
Soha nem tudnánk azt az életet élni, amit a másik.
De én még most is azt az egy gombot nyomkodnám a lejátszón..
Csak hogy ezredszerre is visszajátsszuk az egészet..
De süket vagyok ahhoz, hogy halljam, hogy a rádió már egy éve húzza a szalagot és visít.
És az elmúlás hangjain kívül, ha akarna se tudna már mást játszani..
képek: tumblr.com
