Kavalkád

Kavalkád

Mártírhoz méltón szenvedem a sorsom,

szárnyatlan verébként zuhanok.

Saját orrom alá törtem a borsot,

magam tekertem szívhuzalom.

 

Áldom a sorsot, ha javítja tervemet,

ha megoldja mi zavaros.

Szidom a dicsértet, ha szenvedem,

ha nem értem, s minden kavarog.

 

Ragaszkodom hozzád, mégis űzlek,

aztán hirtelen hiányzol.

Ha jövőmet nézem, célomul tűzlek,

de szívem múltamból bámul.

 

Mindenem adnám, ha igaz lennél,

mégis üresnek érzem.

Szorítanálak, ha karodba vennél,

ezer sebemből vérzem.

 

Kémlelem a holnapot, de nem látlak,

majd talán ismét hívlak.

Zavaromban a sípszót sem vártam,

s a rögzítők,csak üresben zúgnak.

 

Kiemelt kép:https://www.pexels.com

Szerző:

Simófi Annamari
Nem a világ megváltását tűztem ki életcélomul, de ha néhány szavam, valaha szívekben talál otthonra, a mindenség problémáit nem oldom meg, de talán adhatok néhány perc nyugalmat a lelkeknek, miután újult erővel vívhatják saját harcukat a mindennapi sötétség ellen.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás