Még a pár héttel ezelőtti workshop-on merült fel a téma. Azóta tudtam, hogy meg fogom írni ezt a levelet. A félelemnek, ami számtalan formát öltött már életemben. Volt, hogy csak megijesztett, máskor halálra rémített. Volt, hogy csak beköszönt és ment, máskor hónapokig bitorolta lelkemet, testemet, mindennapjaimat.
Nincsen félelem nélküli ember, egy csipetnyi szükséges is belőle ahhoz, hogy érezzük a dolgok súlyát, nagy dózisban azonban ő maga telepszik meg rajtunk, zárja be ajtajaink, fogollyá téve egész valónkat. Emlékszem egy cikkre, azt hiszem egy évvel ezelőttről. Annak is a félelem volt a témája, azt latolgatták, vajon mennyi kell belőle, és mennyi a pont elég, ami után már sok lesz belőle, és mint egy akadályozó mumus, válik mindennapjaink megkeserítőjévé. Elgondolkodtam, mi mindent rontottam el az életemben a valós vagy vélt félelmeim miatt, mi mindent rontok el a mai napig. Milyen árnyalatai jelennek meg bennem leggyakrabban és miért éppen azok. Mert bizony, ezekkel kell a leginkább leülni szemtől szembe és farkasszemet nézni.
Szóval, “kedves” félelem…
Most már tudom, hogy ha hagyom, hogy hangjaid bogarat ültessenek a fülembe, akkor azok majd százával lepik el gondolataimat, teszik cselekedeteimet görcsössé.
Most már tudom, hogy szagod van, amit bizony megéreznek az emberek.
Most már tudom, hogy folyamatos, túlzott jelenléted nem hogy segítene, hanem pont hogy akadályoz.
A boldogságomban.
A nyugalmam megtalálásában.
Benne voltál a múltamban, mert nem hagytál elengedni dolgokat. A kapcsolataimban, melyekhez általad görcsösen ragaszkodtam, ha emeltek, ha nem, ha kellettek, ha nem, ha kellettem, ha nem. Észre sem vettem, hogy épp a te jelenléted szögez oda helyekhez, emberekhez. Hogy belekényszerítettél helyzetekbe, melyekben kellemetlenül éreztem magam. Rákényszerítettél még arra is, hogy kiforduljak magamból, hogy követeljek, kényszerítsek, számon kérjek, torkom szakadtából üvöltsek. Menekültem miattad száz határon innen és túl, le akartalak hagyni, de te egyre csak követtél.
Egyszer megtorpantam és szembe néztem veled. Akkor döbbentem rá, hogy csak rajtam múlik, mennyire engedem, hogy rám telepedj, hogy befolyásolj. Átvettem az irányítást, s bár hallom hangjaid, már nem hatnak meg.
Jelen lehetsz.
Jelen is leszel.
Kellesz.
Egy kicsit.
De az életemet többé nem árnyékolhatod be.
Mert én napsütésre vágyom!
képek forrása: www.tumblr.com; www.torchleader.com