Csak képzelj el most egy kicsit, nem kell hozzá semmi flanc.
Üvegpohárral a kezemben állok,
Azon gondolkozom földhöz csapjam-e az egészet.
Vizestül, mindenestül.
Keserű ízű mosollyal fagy rám a tudat:
Úgysem merem.
Bizseregnek a tagjaim, arra gondolok, én most kifordítanám a világot az összes sarkából
Akárhány is van most pontosan a birtokában.
Bár az is lehet, hogy egy sincs.
Látod, utolér engem ez a tehetetlen düh. Bárhova is szököm. Előled.
Ezzel merednék most rád, feltépném az összepréselt ajkak zárját.
De.
De azt sem tudom, hogy hol keresselek.
Elképzelem a reakciódat, ahogy itt vagy és látsz, és hallod, és érzed, hogy
itt most valami végre kicsúszik a szám sarkán
Az a pici kis Elég,
Ami által végre-végre igenis észreveszed, hogy itt vagyok.
Hogy vagyok.
Látni akarom az üvegszilánkokban önmagamat.
Akarom a csattanást.
Igazi nagy Eléget akarok,
Ami elől te sem menekülhetsz el.
Vallanod kell, hogy tudjam végre:
Szeretsz vagy sem.
Azt akartam kérdezni, hogy tudod-e, hogy olyan vagy mint a március.
A szemed, a vállaid. Mindened.
Onnan jössz, ahol még fütyül a szél, és bár erről az jut eszembe,
hogy te is mennyire fütyülsz rá. Vállaltam volna, hogy kimondjam.
Küzdesz az összes, talán még fel sem lelt elemmel,
Még nem engedsz fel, ha valami hozzád ér,
De mindannyian tudjuk, mi lobog ott benned.
Mézízű tea, kuckózás a kanapén.
Még mindig ébredezik bennem egy kis haldokló
Agyondédelgetett remény,
Hogy te mégiscsak vagy valahol
én meg mégiscsak melléd való vagyok.
És a fene essen belé, én hiszek benne.
Kiemelt kép forrása: pinterest.com
