keresem az ideális polcot

keresem az ideális polcot

Lelépni. Elmenekülni. Besöpörni a szőnyeg alá a hibákat, a kihagyott lehetőségeket, a csalódást, a fájdalmat, a feladásokat. Aztán üresen, mindennek háttal tovább folytatni az utat, ami fogalmam sincs, hová vezet. 20 év töredelmes munkája ez.

Óránként gondolok arra, hogy bár lenne valami függőségem; gyógyszer, alkohol, bármi. Amire rá tudnám fogni, hogy azért vagyok életképtelen. Akkor tudnám, hogy nem én vagyok a hibás. De még csak a cigarettára vagy a kávéra sem tudok rászokni. Csak az emberekre, akik valaha jelentettek valamit, de rájuk örökre és menthetetlenül.

http://weheartit.com/

http://weheartit.com/

Ha valaki tanácsot kér tőlem, mindig azzal kezdem: nem értek a kapcsolatokhoz, főleg nem a szerelmekhez. Sosem voltam jó egyikben sem. Talán most sem vagyok az. Valahogy mindig az volt, hogy többet képzeltem bele a dolgokba, mint a másik – és itt nem feltétlen azt értem, hogy a fiú barátkozni akart, én meg szerelmes voltam. Sokkal inkább arra gondolok, hogy képes voltam kapcsolatokról azt hinni, hogy tényleg barátságok. Azt, hogy fontosak vagyunk egymásnak, mert ha nekem jelent valamit a másik, akkor biztos én is neki. Ha mérlegre kéne pakolni, hogy mit tettem bele egy-egy kapcsolatba, és mit a másik fél, akkor azt hiszem, hogy az én oldalam lenne a súlyosabb.

Itt rögtön vissza is térhetünk az elejére: mindez azért volt, mert többet képzeltem bele az egészbe. Már akkor kártyavárakat építettem az emberekre, mikor még nem is lett volna indokolt. Úgy ragaszkodtam hozzájuk, mintha tényleg az életem múlna rajtuk. Hittem, ha kilépnek a mindennapjaimból, én majd eltűnök. Egyszerűen elpárolgok önmagamból, mert nem lesz, ki összetartson.

Mindig az utolsó utáni pillanatig ragaszkodtam. A kapcsolat – legyen az szerelem vagy barátság – már régen halott volt, amikor én még két kézzel kapaszkodtam. Ha kellett, akkor lánccal kötöttem magam a másikhoz, olyan erőssel, hogy biztos ne szakadjon el, és maga után tudjon vonszolni, mint egy levadászott, halott állatot, aki már oszlásnak indult.

http://weheartit.com/

http://weheartit.com/

Elengedni. El kéne engedni.

Mondogattam magamban a hajnali buszozások alkalmával. Aztán, amikor belegondoltam abba, hogy meg kell tanulnom nélküle élni, minden összeomlott bennem, és borzongani kezdtem.

A veszteségeket mindig nehezen dolgozzuk fel. Dühösek vagyunk, dacosak és kétkedők. Nem értjük, hogy ki dönti el, ki meddig marad meg az életünkben. Olyan érzés, mintha kitéptek volna belőlünk egy darabot. Egy űr keletkezik a szívünkben; azt a helyet, amit fenntartottunk az elvesztett személynek, soha senki nem tudja betölteni. Örökre ott marad, és vele együtt a hiányérzet is.

Ha síkban látjuk az életünket, és elképzeljük, hogy fonalak kötnek össze minket az emberekkel, akik részei az élettörténeteinknek; akkor mit csináljunk azzal a fonállal, ami egy emberhez vezet?

Sosem tudtam elszakítani a szálakat. Lehet, hogy a másik fél már megtette, de én nem. Képtelen vagyok rá. Még most is keresem a megfelelő polcot a fontos személyeknek, akik valaha jelentettek valamit.

Ha az emberi kapcsolatok matematikai egyenletek, akkor nekem még mindig nem jött ki az eredmény. Soha nem értettem a matekhoz, ahogy a kapcsolatokhoz sem. Lehet nem is fogok.

http://weheartit.com/

http://weheartit.com/

Szerző:

Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.