Kertész Imrétől búcsúzunk

Kertész Imrétől búcsúzunk

Hosszan tartó súlyos betegséget követően, 86 évesen elhunyt a Nobel-díjas magyar író, Kertész Imre. Március 31-én hajnali 4 órakor budapesti otthonában érte a halál. Az elmúlt hónapok során még betegen is részt vett A néző című utolsó könyve sajtó alá rendezésben, mely az 1991-2001 közötti naplóbejegyzéseket tartalmazza. A Magvető Kiadó saját halottjának tekinti Kertész Imrét.

Kertész Imre, Budapesten született 1929. november 9-én. Tizennégy évesen, 1944. június 30-án Auschwitzba deportálták, majd a buchenwaldi koncentrációs táborba került, 1945-ben tért haza Magyarországra a láger felszabadítása után.

Budapesten érettségizett 1948-ban, majd újságírásból és fizikai munkából élt. Első regénye a Sorstalanság, melyet 13 évig írt, többévi várakozás, visszautasítások után jelent csak meg 1975-ben a budapesti Szépirodalmi Kiadónál. A Sorstalanság máig az egyik legfölkavaróbb és leghitelesebb holokausztregény. A regényéből maga írt forgatókönyvet, a filmet pedig Koltai Lajos rendezte.

A nyolcvanas években írói és műfordítói munkáiból élt meg. Igen népszerű volt német nyelvterületen, 1999-ben a Rowohlt Kiadó gondozásában jelentek meg összegyűjtött művei.  Nálunk a sikert csak az évtized második fele és a magyarországi rendszerváltás hozta meg számára.

A világon először magyar íróként 2002. október 10-én megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A Svéd Akadémia döntése indoklásában ezt írta: „egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben.”

Számos más elismerésben is részesült 1989-ben kitüntették József Attila-díjjal, 1997-ben Kossuth-díjat kapott és a lipcsei könyvvásár nagydíját és a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál nagydíját is elnyerte. 2000-ben kitüntették Herder-díjjal, 2001-ben pedig a német Becsületrenddel. 2002-ben Budapest díszpolgárává választották, majd 2003-ban megkapta Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét és a Goethe-emlékérmet. 2004-ben a párizsi Sorbonne, 2005-ben a berlini Freie Universität díszdoktora lett. 2014-ben pedig a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Szent István Rendet is megkapta.

Főbb művei:

  • Sorstalanság (1975)
  • Kaddis a meg nem született gyermekért (1990)
  • Az angol lobogó (elbeszélés, 1991)
  • Gályanapló (1992)
  • Felszámolás (2003)
  • K. dosszié (2006)
  • A végső kocsma (2014)
index.hu

index.hu

Búcsúzóul pedig emlékezzünk rá néhány idézettel tőle:

Csak Zeitzban láttam be, hogy a rabságnak is vannak hétköznapjai, sőt, hogy az igazi rabság csupa szürke hétköznap tulajdonképpen. Mintha már lettem volna efféle helyzetben körülbelül, mégpedig a vonatban egyszer, még Auschwitzba menet. Ott is az időn, no meg kinek-kinek a maga képességén múlt minden. Csakhogy Zeitzban – hogy példámnál maradjak – azt kellett éreznem: megállt a vonat. Más oldalról viszont – s ez is igaz – meg oly sebességgel robogott, hogy követni se bírtam a sok változást, előttem, körülöttem, de még saját magamban is. Egy valamit legalább elmondhatok: magam részéről a teljes utat megtettem, minden esélyt, ami csak ezen az úton adódhat, becsülettel kipróbáltam.
/Sorstalanság/

nem akarok, nem tehetek mást, ha írok, emlékezem, emlékeznem kell, bár nem tudom, miért kell emlékeznem, nyilván a tudás miatt, az emlékezés tudás, azért élünk, hogy emlékezzünk a tudásunkra, mert nem feledhetjük, amit tudunk, ne féljetek, gyerekek, nem holmi „erkölcsi kötelességből” nem, ugyan, kérlek, egyszerűen csak nem áll módunkban, nem tudunk feledni, így vagyunk megteremtve, azért élünk, hogy tudjunk és emlékezzünk, és talán, sőt valószínűleg, sőt majdnem egészen biztosan azért tudunk és emlékezünk, hogy legyen, aki szégyenkezik miattunk, ha már megteremtett, igen, neki emlékezünk, aki vagy van, vagy nincs, hisz oly mindegy, mert van vagy nincs: végső soron egyre megy, a lényeg, hogy emlékezzünk, tudjunk és emlékezzünk, hogy valaki – bárki – szégyenkezzen majd miattunk és (esetleg) érettünk.
/Kaddis a meg nem született gyermekért/

Elégtelen volt a képzeletem, elégtelenek voltak az eszközeim, és nem vigasztal, hogy mások sem találták meg az eszközöket… De én legalább tudom, hogy egyetlen eszközünk egyszersmind az egyetlen birtokunk is: az életünk.
/Felszámolás/

Ki érti az életét? Létünk léttelen, valónk valótlan, s egy lyukon át kihullunk a laza szövésű hálóból, mielőtt legalább egyetlen csomóját, egyetlen szövedékét átlátnánk, megértenénk, megtapinthatnánk.
/A végső kocsma/

Nyugodjék békében!

 

(forrás: Magvető Kiadó Facebook oldala, index.hu, Wikipédia, 24.hu, hirado.hu, hvg.hu, kiemelt kép: http://nullahategy.hu/)

Szerző:

Gellér Zsuzsanna

*”a narancsnak nincs szíve”
bárcsak narancs lehetnék*

Szólj hozzánk!