Nincsenek jegyzetek. A lapok ürességének árnyéka
nyugodtan pihen a fiókban, nem zavarja senki,
és tulajdonképpen ki is tenné, hisz mi nem is vagyunk, csak a testünk ráncigál fel mindennap
az ágyból, igen, az éjjel koordinátáival szövetkezve
a nyirokcsomóinkba hatol, azokba,
amik az ágyék körül terpeszkednek, ide mélyeszti csíráit, hogy azok reggel felköltsenek,
hogy a tükörben szembenézzünk múltunk szarkalábas abszurditásával,
hogy a pórusainkban tenyészik a múlt még mindig,
nem mossa azt onnan ki se hákettőó se a kezünk dőre sétája,
mikor a gondokat simítjuk el a már régen bennünk lihegő fertőzéstől félve,
hogy a nap nem spontán, olyan rutinszülemény mint te meg én, mint a lerakódott gőz a
samponosüveg hasán, amit majd úgyis lemos az odahatoló levegősugár,
olyan mint reggel a papucs vagy a fal repedt ere, ami majd ránk hinti a napot
miközben a betonrengetegben egy percet nézünk,
akár egy démon a Kaukázusban, csakhogy bennünk a szirteknek nincs képlettel
meghatározható magassága
csak mikor kiszúr, s a nyugtalan hajnal tarkójáig kúszik.
Írta: Giliga Dóra Anna
Kiemelt kép: http://www.pexels.com
