Lábat váltok hirtelen, most a jobb pihen a balon. Keresztbefonom magam előtt a karjaimat, így, mindennek ellenállva üldögélek egy padon a váróteremben.
Látod, így várlak téged. Ennyire görcsösen, ennyire tiltakozva.
A négy méter magas olajzöld ajtókon másodpercenként szöknek be a kinti mínuszok, ahogyan a ki-be rohangáló emberek lenyomják a kilincset. Milyen szerencse, hogy mindenki udvariatlan manapság, és senki sem tartja másnak az ajtókat -gondoltam magamban, szorosabbra fonva magam előtt a kezeimet. Az állomás ablakai szűken láttatják velem az induló és érkező szerelvényeket, de azokat is csak valami lidérces homályban látom, annyira ég már a szemem a hosszas bámészkodástól.
Pontban tíz óra hat percet mutat az az ijesztően nagy óra a szemközti falon.
-Gyere már… Most kellene, hogy végre megérkezz… Csontig átfagytam, pedig melegen öltözöm minden egyes október elsején, hiszen tudom, hogy várnom kell rád. De ez a csípős, kora őszi időjárás még nálad is alaposabban megkínoz. Ha most netalántán sírnék, a könnycseppek egészen biztosan az arcomra fagynának…
Tíz óra tizenkilenc, harminc, háromnegyed… Kezdelek jobban gyűlölni, mint eddig bármikor az elmúlt egy évben, mialatt vártalak. Ha most megjelennél, egészen biztosan megpróbálnálak megfojtani, de akár sikerrel járnék ezügyben, akár nem, mindenképpen én járnék rosszabbul.
Lassan leveszem jobb lábamat a másikról, az elkeseredettségtől húzva előrehajolok, és a tenyerembe temetem arcomat. Érzem a lázat, ami forrón lüktet a homlokomban. Egyszerre fagyaszt meg a kinti zord időjárás és a méreg, de legfőképp az utánad való vágyódás, mely évekig benn ült a mellkasomban, és most éget.
Soha nem fogod elütni az éjfélt, az óra karja pedig nem az, ami majd megfogja az én kezemet. Meglátjuk, melyikünk kíván majd előbb boldog, vagy csak egyszerűen új évet.
