Olyan érzés birtokolja a szívemet, mely mindig szunnyadt bennem, arra várva, mikor nyithatja ki a szemét. Most itt van és érzem; olyan, mintha megrekedtem volna lét és nemlét között. Elsétálgatok az emberek között, néha odabökök egy-egy szót vagy ők nekem, aztán homályba veszek. Ha hónapokig egy lábnyomom se érné a közösségi oldalakat vagy épp a járda aszfaltját, azt hiszem, senkinek sem tűnne fel.
Rá kellett jönnöm az eltelt egy évemben, hogy nem alkotok maradandót. A kapcsolataim sorra dőlnek össze, akármilyen meseszép kártyavárat építek is a közös emlékekből. Kiveszek a mindennapjaikból, és igazából már nem gondolom úgy szikla szilárdan, hogy ez csak az én hibám. Hosszú és fájdalmas felismerés volt, mire kikristályosodott előttem és megértettem; a legtöbb ember azért volt része az életemnek, mert mindig mentem és kerestem őket. Aztán (bár nehéz volt megállni, de) napokig szándékosan feléjük se néztem. Hogy mi történt? A néma, bántó csend, mely azóta is tart. Ebből volt a legnehezebb felállni.
A pillanatból, amikor leültem, lenyugtattam háborgó lelkemet, és kongó ürességgel vettem szemügyre, mennyi mindent kell kitakarítanom a szívem rejtett zsebeiből. Elsétáltam a tükör elé, megfésültem a hajam, letöröltem a halvány könnycseppeket az arcomról, mélyet lélegeztem és közben tudtam, hogy mindennek így kellett lennie. Felesleges lett volna tovább ámítanom saját magamat, és halott vagy épp egyirányú szálakba kapaszkodnom.
Nagyon sok mindennek kellett körülöttem és bennem történnie, hogy megértsem és megtanuljam, hogy soha a büdös életben nem szabad senkitől függeni, mert az emberi kapcsolatok akkor szakadnak szét, amikor arra egyáltalán nem számítasz. Nem tudod felkészíteni magadat a csapásra, mely nem csak a húsodat marcangolja szét, hanem a csontodig hatol. Elpusztít benned mindent, amit addig abban a másik személyben tartottál életben magadból.
20 évesen szembesültem azzal, hogy az időt és energiát – melyet azokra az emberekre pocsékoltam el, akiknek nem volt elég nagy a lábnyomom az életükben -, arra kellett volna fordítanom, hogy megszeressem és elfogadjam magam. Azt a lányt kellett volna felkészítenem az életre, aki a testemben él. Neki kellett volna támaszt nyújtanom a nehéz időkben, amikor a szőnyeget markolva sírt. Vele együtt kellett volna leküzdenem a fóbiáit, és megtanítani arra, hogy nincs olyan dolog, amit ne tudna megcsinálni, hiszen vele vagyok. Nem űztem ki belőle a kezdetekkor a félelmet és a bizonytalanságot. Nem fogtam meg a kezét az élet nagy lehetőségeinek kapujánál, hagytam, hogy elszaladjon.
Későn vettem észre, hogy mi lett belőle. Mi lett belőlem.
Ebben az eltelt egy évben sok mindent tanultam. Olyan dolgok értékelődtek át bennem, melyeket soha nem jutott volna eszembe megkérdőjelezni.
Kevés javam maradt. Összeszedem, amim van és újraépítkezem. Háromszor is meggondolom majd, kinek engedem átlépni a világom küszöbét. Mert inkább hagyjak egy emberben nyomot, mint újra rám szakadjon a néma, bántó csend.
weheartit.com
