Kirakat

Kirakat

Egy igen népszerű budapesti pláza egyikében, magasított pult mögött, félig a számítógép monitorjának takarásában ültem. Épp egy lélek sem tért be az üzletbe, elmélázva figyeltem a hömpölygő tömeget, miközben az jutott eszembe, az üvegfalon és a riasztó kapukon innen, vagy túl van a kirakat.

Megannyi viaszos arcú bábu, telepakolva a trendi tavasz-nyár-ősz-tél divatja szerint alakuló darabokkal. Közben az az érzésem, mintha már igazán átmenet sem lenne, minőség sem lenne, anyag sem lenne. Szinte riasztóan hatnak a felsorakoztatott műemberek, szigorúan nádszál vékonyra faragott sziluettjei. Ott tornyosulnak feletted, amint átléped a kaput és ha minimum egy tetőtől talpig róluk mintázott szettben nem jelensz meg, már teljesen érdektelen vagy. Fiatal lányok tíz évvel idősebbnek hatnak a vad vörös rúzzsal a szájukra biggyesztve, megjelenésük olyan, mintha egy-egy bábu elevenedett volna meg. Csak ültem és úgy éreztem nem az a kirakat, ahol én vagyok, hanem a pláza folyosója, azokkal az emberekkel, akik naphosszat csak a kövét tapossák, karjaik minden órával egyre több papírszatyor súlya alá nehezednek, fülükben, kezükben a kommunikáció fő forrása. Művivé váltak. Nemcsak a környezetük, az ízlésük, az arckifejezésük. Ők maguk is. Mert ha ez a világ eltűnne körülöttük, önmagukban nem biztos, hogy találnának valamit.

Nem vagyok még idős, mégis, én vagyok az a korosztály, akinek az életét igen erősen keresztezte ennek az új világnak a kialakulása és megszilárdulása. Én még tisztán emlékszem azokra az időre, amikor évi egy alkalomra volt tendálható a plázás látogatásaink száma. Amikor még az embereknek egy erdős túra, egy tér vagy a rokonságnál tett látogatás állt repertoáron, ha kimozdulásról esett szó. Valós közeg volt, valós szereplőkkel, kommunikációval.
Tekintet tekintetbe ütközött, igazi beszélgetések voltak, nem pedig két ember, ahol az egyik próbál meghallgatásra és figyelemre találni annál, aki épp az okos telefonján pötyög egy harmadiknak.

Nem mondom, hogy nincsenek most kivételek, de egyre ritkább. Generációról generációra ritkul, engem pedig valami nyughatatlan félelem kerít hatalmába mindahányszor belegondolok, mivé fajul mindez. Egy nagy halomnyi üres bábu kel életre, és siklanak el minden lényeges mellett, mert a számukra teremtett tökéletesség olyan természetessé válik, hogy látniuk sem kell. A belső értéknél a külcsín lesz mérvadóbb, az élet megélése helyett a sorozatok, vagy valamilyen virtuális világ, a baráti kézfogások helyett az odavetett smile-k. Posztok, amelyek jól mutatnak, vagy jól megmutatják, hogy megint belevetették magunkat az élet sűrűjébe, hiszen tegnap még itt voltak, holnap ott, azután jöhetnek a Bahamák is akár, de ha mindez igaz is, az egyetlen, ami számít, maga a közlés. Hogy átélje, milyen ott lenni, beleszippantson a súlytalan, tiszta levegőbe, az már nem megy.

Sosem tudott többet róluk sem ismerős, sem barát, mégis, számomra úgy hat, sosem voltak ennél magányosabbak.
Kirakott életek, amelyek már csak a virtuális világban állják meg a helyüket, mert a valóságban nincsenek jelen.

A cikket írta: Szőke Krisztina

Kiemelt kép: www.wallconvert.com

Szerző:

Vendégszerkesztő
Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás