A keleti kultúrák köré szőtt misztikum gyakran vetet velem kézbe olyan könyveket is, amelyek témájuk alapján nem biztos, hogy olvasásra sarkallnának. Japán, Kína vagy épp India távoliak, fizikális értelemben és lélekben egyaránt. Gondolkodásmódjuk adaptálásához, művészetük befogadásához nem elég jobbra-balra forgatni a fejünket, de a belsőnkön sem árt csavarintani néhányat. Cselekedeteiket irracionálisnak bélyegezzük, miközben ők maguk teljesen értetlenül merednek a nyugati világra. Ez a szakadék a modern időkben csökkenni látszik, de az egzotikum még mindig ott van. Még mindig kíváncsivá tesz minket.
Susanna Jones
Susanna Jones évekig élt Japánban, így első regényéhez, A csendmadárhoz első kézből szerzett helyismerettel is rendelkezett. A hangulat átadásához ez elengedhetetlen, látni, hallani, szagolni kell az utcákat, épületeket, embereket ahhoz, hogy az olvasó igazán ebben a különleges, örökké nyüzsgő nagyvárosban, Tokióban érezhesse magát. 2001-ben megjelent könyvével bezsebelte többek között a brit Crime Writer’s Assosation (CWA) John Creasey Memorial díját. A Netflix 2019-ben forgatott belőle filmet Tom Raider, akarom mondani Alicia Vikander, Naoki Kobayashi és Riley Keough főszereplésével. Tipikusan igaz a kötetre, hogy: nem mind krimi, ahol van egy hullánk. Ha nagyon akarjuk ugyan ráhúzhatjuk ezt a címkét is, de ne akarjuk már olyan nagyon. Ha mindenképpen muszáj kategóriákat használni, hamarabb ragasztanék rá lélektani, vagy dráma cetlit. Vannak művek, ahol teljesen felesleges skatulyákat készíteni, mert amikor megpróbáljuk beleszuszakolni a szöveget, rájövünk, hogy itt szűk, ott meg szorít, a harmadik oldalon viszont még tömérdek az űr, amit kitöltetlenül hagy.
Főszereplőnk Lucy Fly nem szeret a múltjáról beszélni, nem az a cserfes típus. Épp a régmúlt eseményei miatt menekült el Tokióba, erre a távoli és idegen szigeten fekvő nagyvárosba, ahol szakfordítóként éli mindennapjait. Egy napon találkozik Tejdzsivel, a különös fotóssal, a férfi pedig alaposan fejtetőre állítja életét. Érzelmekkel, vággyal teli kapcsolatuk kitölti minden percét. Ha épp nem együtt vannak, akkor is rá gondol, az együtt töltött pillanatokra, és arra, milyen érzés lesz újra magához ölelni őt. A férfi zárkózottsága és titokzatossága ellenére Lucy úgy kapaszkodik belé, mint fuldokló a mentőcsónak oldalába. Ezt a kissé különc idillt borítja fel Lily érkezése, akit esetlensége, naivsága egyre közelebb hoz Lucyhoz. A hármójuk között lévő dinamika már a kezdetektől, teljesen nyíltan egy tragikus végkifejlet felé sodorja a szereplőket.
“Egy fiatal férfi állt a Keio Plaza Hotel előtt. Esernyőkkel felszerelt embertömeg hullámzott mellette. Egy tócsa fölé hajolt, és fotókat készített róla. Csorgott a víz a hajáról az arcába, de a jelek szerint ez nem zavarta. Exponált a fényképezőjével, majd átlépett a pocsolya másik oldalára. Bámultam őt. Úgy tűnt, mintha vízből és jégből lett volna. Soha nem láttam még férfit ilyen finom ujjakkal, ilyen hegyes és törékeny lapockával, ilyen áttetsző, barna szemmel. (…) Ő maga volt a tokiói éjszaka, olyan gyönyörű, hogy nem tudtam nem megállni mellette.”
A narratíva nagyon megkapó: az első oldalakon kiderül, hogy Lucy magára maradt, és rövid úton egy kihallgató szobában találja magát. Lily meghalt, Tejdzsi pedig eltűnt. Az ilyen felütések mindig sokat ígérnek: titokzatos szálakat, meglepő fordulatokat, szájtátós mozzanatokat. Most, hogy már leülepedett bennem a cselekmény azt kell mondjam, ebben az esetben talán túl sokat vártam. Gyakorlottabb krimi olvasóként nem volt nehéz kitalálni mi van a háttérben. A könyvnek nem ez az erőssége. A jó hír az, hogy van neki. Ahogy fentebb is fejtegettem, sokkal jelentősebb a lélektani hatás, az érzések átadása remekül alkot kontrasztot Lucy már-már apatikus viselkedésével. A cselekmény két szálon fut: a jelenben látjuk, ahogy a rendőrök minden erejükkel próbálják kiszedni Lucyból az igazságot, aki finoman fogalmazva sem mutat együttműködést ezen a téren. Csak hallgat, miközben a jelennel párhuzamosan fut a múlt filmje, ahol szépen kibontakozik a történet, lassan elénk tárul a teljes kép. Tulajdonképpen nem is két idősíkot láthatunk, mintegy extraként pillanthatunk be a kulisszák mögé. Megtudjuk mi vitte rá ezt a lelkileg oly’ meggyötört fiatal lányt, hogy hátrahagyja otthonát, családját, addigi életét. Mi tette őt ilyen zárkózottá, bizalmatlanná. A kérdés az: vajon Lucy képes volt-e megölni Lilyt?
“Nem tagadom. Meg akartam ölni őt. Ki akartam tekerni a nyakát, és addig rugdalni, amíg nem mozdul többé. Azt akartam, hogy tudja, mennyi fájdalmat okozhatok neki cserébe azért, amit ő okozott nekem az árulásával.”
Egyszerre nyújt könnyed szórakozást, és gondolkodtat el. Rövidsége miatt bátran ajánlom téli estékre, takaró alá bekuckózásra egy jó meleg tea mellé. Főként borongós, esős napokra, mert maga a könyv is ilyen: cseppfolyósak a lapok, észrevétlenül úsznak át az ujjaid között, egészen az elméd legmélyére. Néhány mondat gyökeret ver, napok múltán is eszedbe jut. Elgondolkodtató, ahogy a környezetünkben élő emberek milyen erősen alakítják a személyiségünket; hatalmas lékeket hasítanak a lelkünkbe, vagy épp megacélozzák azt. Ha nagyon prózai szeretnék lenni, írhatnám, hogy az utolsó oldalakon még egyszer utoljára hallhatjuk a csendmadár énekét. De nem akarok prózai lenni.
Én mindig kíváncsi vagyok az adaptációkra is. De szigorúan csak a könyvek elolvasása után. Érdekel, vajon mások is úgy látták-e a karaktereket, ahogy én a lelki szemeim előtt. Ha igen, akkor mosolygok. Ha nem, akkor veszekszek a képernyővel, hogy: nem olyan a haja, hogy néz ez ki, a könyvben nem így volt és amúgy is bruahhh. Teljesen bele tudom lovalni magam. A csendmadárt még nem néztem meg, de rajta van a listán (ami természetesen ugyanúgy kilométeres, mint az olvasási listám). Az alábbiakban meg tudod nézni az előzetest, hátha kedvet kapsz hozzá:
Az Agave könyvek oldalán beleolvashatsz a regénybe: Agave Könyvek
Kiemelt kép forrása: Agave könyvek Facebook oldala
További képek forrása: Zimbio
