Kívánj hármat! – 2. rész

Kívánj hármat! – 2. rész

Este kilenc volt mikor Hanna hazaért. A lakás csendes volt, sötét és üres. Hanna szeretett egyedül lenni, de az igazi magányt soha nem viselte jól. A kis uránvárosi lakásban sikoltott a csend, hallgatott a szürkeség. Senki nem várta őt haza. Nem szeretett egyedül vacsorázni, sem pedig filmet nézni. Hideg volt az ágy mikor belebújt, és senki karjára nem hajthatta a fejét. Magányos volt. Üres volt a lakás, akár a szíve, senkiért sem dobogott. Vagy talán még nagyon mélyen, valahol, valakiért… De minden második szívverés kihagyott. 

Az utolsó kapcsolata fájdalmasan végződött. A fiú, akivel le akarta élni az életét sosem szerette őt igazán. Hosszú éveken át kínozták egymást, de a végén feladták. Hanna talán még a mai napig őt szereti, és ezért nem képes közel engedni magához az embereket. Még mindig fáj a seb, pedig már nagyon rég történt.
Akkor megfogadta, hogy többé nem fog szeretni senkit. Túlságosan fájt az a néhány év, és még rosszabb volt az azt követő rész – az elengedés. Soha többé nem akarta kitenni magát ilyesminek, még ha ez önzőség is. Nem akarta, hogy újra fájjon. Inkább választotta a magányt, ami már-már sarokba szorította. Így sem volt boldog, megkeserítette mindennapjait az egyedüllét, de ez nem fájt annyira, mikor valaki kitépte a szívét.

A múlton merengett, az erkélyről nézte Pécs gyönyörű fényeit. Tényleg szerette ezt a várost, még akkor is, ha néha kicsit úgy érezte, hogy megragadt egy helyben, és nem halad sehova. Ekkor megszólalt a telefonja.

Kép: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/pecsi-ejszaka/

Kép: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/pecsi-ejszaka/

– Szia Léna! Mi a helyzet?
– Szia! Na, mi volt?
– Hát, semmi érdekes. Nagyon aranyos a srác, sokat beszélgettünk. Teljesen más, mint én, ez már most teljesen egyértelmű. Más céljai vannak, más dolgok érdeklik.
– És ez rossz?
– Nem, persze. De nem hinném, hogy passzolna hozzám.
– Ne ítélj túl elhamarkodottan!
– Nem persze, de így első nekifutásra inkább egy jó barátként passzolna a képbe, sem mint potenciális jelöltként.
– De bolond vagy! – Léna olyan hangosan nevetett, hogy Hannának el kellett vennie a fülétől a telefont.
– Jaj, tudod, hogy értem! Csak felcsillant a szemem, hogy talán van valaki, aki szóba jöhet, de most valahogy nem úgy érzem.
– Hanna! Most találkoztál vele először. Na jó, másodjára, de az első nem számít. Ennyi idő alatt nem is ismerted meg.  Adj neki esélyt. Ha nem lesz belőle semmi, legalább lesz egy újabb barátod.
– Persze, fogok is vele találkozni, csak most egyelőre ezt érzem.
– Értem én. De adj időt magadnak, és neki is. Jó lenne ha már kipukkasztanád azt a bizonyos „pasi elűző buborékot” ami körülötted van.
– Haha! Igyekezni fogok. Viszont! Van valami más, ami talán érdekelhet!
– Na! Halljuk!
– Izabella behívott az irodájába munka után. Szeretné ha átvenném a helyét.
– Mi? Hogy? Felmond? Mi történt? Elő a részletekkel!
– Hát, az ügy kicsit bonyolult. Mi lenne ha annyiban maradnánk, hogy segítesz kitalálni, hogy mi legyen, és ha már kirajzolódtak a részletek akkor mindent elmesélek?
– Persze, hadd fúrja az oldalamat a kíváncsiság! Na mindegy, kibírom. És mi a kérdés? Még szép, hogy elvállalod!
–  Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Azt se tudom, hogy tudnám-e vezetni a csapatot. Meg őszintén szólva azt sem, hogy mennyi ideig kéne betöltenem az ő helyét. Lehet, hogy csak ideiglenes.
– Hanna! Te vagy a legjobb belsőépítész akit ismerek, és mindenki imád! Eddig is te voltál az, aki összefogta a csapatot, hiszen csak akkor mentünk Izabellához, ha már te előtte összeraktad az anyagokat. Gyakorlatilag ugyanazt csinálnád amit most. Több fizetésért. Ja, és te járnál tárgyalni. Az meg azért elég menő.
– Jaj de lüke vagy! – Hanna hangos nevetésben tört ki. – Hát figyelj… Nem tudom mi lesz. Túl sok a nyitott kérdés. Egy hét múlva újra találkozom Izabellával, hogy beszéljünk róla, addig megpróbálom fejben összerakni a dolgokat. Aztán ha azokra olyan válaszok jönnek, amik tetszenek, és minden rendben lesz, akkor elvállalom. Félek, hogy túl nagy falat lenne.
–  Ugyan… Higgy magadban! Majd jól átrágjuk a témát, hogy ne maradjon ki semmi sem.
–  Rendben! Úgy lesz! Viszont ha nem haragszol, most leteszem, mert hulla vagyok. Muszáj aludnom.
–  Dehogy haragszom. Holnap reggel találkozunk!
–  Jó éjt!
–  Neked is!

Hanna elképesztően fáradt volt, de annyi gondolat kavargott a fejében, hogy egyszerűen képtelen volt elaludni. Folyamatosan Izabellára gondolt. Nem tudta elképzelni, hogy mi lehet vele. Mi lehet az a betegség, ami miatt abba kell hagynia a munkát? Egyáltalán mennyi időre hagyná abba? Vagy már nem is jönne vissza? És miért pont őt választotta? Hiszen nála sokkal tapasztaltabbak is vannak a csapatban. És a kérdések mellett ott volt az, hogy bántotta a helyzet, hogy főnöke beteg, és nem tudja mi a baj. Szeretett volna segíteni. Bár többet tudott volna. Bárcsak Izabella nyitottabb lenne, és megosztaná vele azt, ami bántja, azt, ami történt. Sajnálta őt, mert tudta, hogy nincsenek  barátai, és nincs kire támaszkodnia.

A munkahelyi változások mellett ott pihent mellette a magány. Mardosta szívét az egyedüllét. Volt szerelme mindig ott motoszkált a gondolataiban, megbújt a szívében. Tudta jól, hogy ezt nem folytathatja így tovább. Muszáj lesz végérvényesen elengednie és ajtót nyitni másoknak. Nem akart már egyedül lenni, de félt újra szeretni. És itt volt Dani is. Aki végtelenül aranyos, de egyszerűen nem vette el az eszét. Talán még a volt szerelem miatt nem sikerült? Vagy egyszerűen Danival tényleg csak barátok lehetnek? A fiún látszik, hogy mások a szándékai, de Hanna még nem állt készen arra, hogy beengedje az életébe. Tudta, hogy változnia kell. Tudta, hogy mindent fel kell forgatnia, a kis komfortzónájából hatalmasat kell ugrania mind magánélet, mind munka terén. De egyelőre még nem tudta elképzelni, hogy lesz… Vagy, hogy milyen lesz… Rettenetesen félt a változásoktól. De tudta, hogy nincs más hátra, mint előre.

 

***

 

Kiemelt kép: paper4pc.com

Szerző:

"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." /John Lennon/