Kívánj hármat! – 3. rész

Kívánj hármat! – 3. rész

Hanna érezte, hogy nagy a forróság. Nem tudta merre jár, szinte harapni lehetett a sötétséget. Ekkor meghallott egy ismerős hangot, ami utána kiált.
Nem, ez nem lehet – gondolta a lány – hiszen annyi ideje már. Nem lehet itt. Nem történhet meg újra. Nem érezheti ugyanazt. Nem lehet igaz. Ez biztosan nem a valóság.

–  Hanna!
–  Márk?
–  Annyira jó, hogy végre megtaláltalak! Merre jártál?
–  Hogy merre jártam…? Ugye csak viccelsz? Elhagytál, és azt kérded merre jártam?
–  Dehogy hagytalak el! Végig itt voltam melletted!
–  Miről beszélsz? Összepakoltad a holmidat és eltűntél az életemből. Egy másik lányt választottál. És képes vagy megkérdezni, hogy merre jártam? Azt állítod, hogy végig itt voltál?
–  Hanna… Soha nem szerettem úgy senkit, mint téged. Senkinek sem adtam azt a helyet a szívemben, ami a tiéd volt. És amúgy… Az még most is a tiéd. Olyan kötelék van köztünk, amit soha semmi nem oldhat fel. Egymás mellett kardoskodtunk a leglehetetlenebb helyzetekben. Mikor mindenki elhagyott, mi akkor is ott voltunk egymásnak. Társak voltunk, és vagyunk is. Én soha nem mentem sehova. Ott voltam melletted. Most is itt vagyok. A szó legnemesebb értelmében mondhatom, hogy egész életemben őszintén szerettelek.
–  Márk… Én nem tudom mi ez az egész. De azt biztosan tudom, hogy elhagytál. Tiszta szívemből szerettelek, egy életet terveztem veled. De soha nem voltam elég jó. Mindig azt mondtad, hogy szeretsz, és mindennél és mindenkinél fontosabb vagyok. Viszont annyira soha nem voltam fontos, hogy mellettem dönts. Annyira soha nem szerettél, hogy szembeszegülj a külvilággal. Te soha nem harcoltál értem. Nem is kellett küzdened. Mindvégig ott voltam. Soha nem kellett tenned a szeretetemért, mert ott volt, tálcán nyújtottam. És talán éppen ezért nem volt elég.
–  Több voltál, mint elég.
–  Akkor mégis miért történt mindez?
–  Tudod, vannak kapcsolatok, amelyek túlmutatnak a szerelmen. Azt hiszem ilyen a miénk is. A két fél, aki bármit feladna a másikért, kiáll az igazságért. Őszinte, nemes, tiszta szeretet. Igazi bajtársiasság. Olyan kapocs, ami mindent és mindenkit túlél, történjék bármi. Egy olyan láthatatlan szál, ami megmagyarázhatatlan, és elszakíthatatlan. Ilyenek vagyunk mi. Neked külön helyed van a szívemben. És ezen semmi sem változtat.
–  Én ezt tényleg nem értem… Ha ilyen különleges és fontos voltam, miért választottál egy másik lányt? Miért törted össze a szívemet? Miért hagytál el?
–  Soha nem hagytalak el, és nem fordultam ellened, mindig itt voltam, mint a támaszod, az ember, aki a bajban megfogja a kezed. Jobban szerettelek, mint bárki mást, és ez most is így van. Az életem része voltál, vagy, és leszel is. Ezen semmi sem változtat. Kitörölhetetlen részem vagy. Az állandóságot jelented számomra.
–   Mégis vége lett…

kép: chrismartinwrites.com

kép: chrismartinwrites.com

–  Tudtam, hogy soha nem lehetsz mellettem igazán boldog. Tudtam, hogy nem adhatom meg mindazt, amire vágysz. Odaadtam mindenemet, de az nem az volt, ami téged igazán boldoggá tett volna. Szívem teljes szeretetével szerettelek, te mégsem érezted ezt. Ezért mentem el. Tudtam, hogy nem én vagyok az ember, aki csodát csempészhet a szívedbe. Őszinte, tiszta érzéseink voltak egymás iránt. Mindig azt mondtad, hogy én vagyok számodra a boldogság. De úgy hiszem, hogy a jelenlétem csak egy része a boldogságodnak. Nem olyan szerepet szánt nekem a sors az életedben, mint azt oly sokáig hittük. Én vagyok az állandóság. A biztos pont, aki mindig itt lesz, ha baj van. Akit mindig érdekelni fog, hogy mi van veled. Aki mindig örülni fog annak, ha lát, és aki büszke arra, hogy az élete része vagy.
De az igazi boldogságot úgy hiszem, valaki más hozza el neked. Valaki, aki elsöpör. Akivel nem lesz nehéz. Aki nem sirat meg. Aki nem bánt, úgy ahogy én. Valaki más az, aki a felhőtlen boldogságot hozza el az életedbe. És ez az oka annak, hogy elengedtelek…
–  De engem tényleg boldoggá tettél…
–  Igen, boldog voltál mellettem. Szerettük egymást. De emlékszel mennyit sírtál? Emlékszel mennyit veszekedtünk? Emlékszel arra, hogy hányszor hazudtam, hogy eljátszottam a bizalmadat? Okot adtam arra, hogy azt hidd, nem vagy elég fontos nekem.
Persze ez soha nem volt így. Egyszerűen annyira mások vagyunk, és mégis teljesen egyformák. Egyáltalán nem tudtam olyan társ lenni, mint amilyenre vágytál. És nem a szeretet hiányzott, nem a hűség, a kitartás, az erő, a lángolás… Csak különbözünk. Mást vártunk egymástól. A sors más szerepet szánt nekünk. Valami különlegesebbet, mint a szerelem, a házasság. Ez valami egészen más… Nemesebb. Értékesebb. Egy igazi kincs. 
Ezért mondtam azt, hogy hiába szerettelek szívem teljes szeretetével, te mégse érezted azt, hogy megőrülnék érted. Nem érezted, hogy elég fontos lennél. Nem érezted, hogy az egész nekem is annyit számít, mint neked.
–   Ez nem igaz…
–  Dehogynem… És ezt te is tudod. De én nem bánom egyetlen pillanatát sem. Te vagy a nő, aki megváltoztatta az életemet. Az egyetlen, aki kiállt mellettem és hitt bennem, amikor senki más. Te voltál az, aki átsegített a legnehezebb időszakokon. Teljes szívedből őszintén szerettél, és küzdöttél értem, és a kapcsoltunkért.
–  És mégis mit ért az egész? Hiszen elmentél…
–  Látod, megint nem figyelsz. Különleges vagy számomra. Fontos. Talán a legfontosabb. Nincs ember a Földön, aki jobban ismerne nálad. Bízom benned, és szeretlek. Soha nem fordultam el tőled. Soha nem hagytalak el. Talán ez nem is lehetséges. Olyan vagy nekem, mint a levegő. Nélküled nem megy semmi sem. Ha nem lennél, én sem lennék. A társam vagy. A legjobb barátom. A másik felem. Az igazi lelki társam.

Az ébresztőóra hangos kalimpálása törte meg a pillanatot. Hanna verítékben és könnyekben úszva ébredt. Nem tudta eldönteni, hogy ez egy álom volt, vagy a valóság. A szakítás óta nem zokogott így. Mintha megint kitépték volna a szívét. Nem akarta ezt a napot, nem akart felkelni, nem akart semmit se tenni, csak otthon ülni és zokogni. Ápolni a felszakított sebeit, eltörölni az elmúlt éjszakát és az álmait. Újra fájt. Újra mart. Újra megsemmisült.

 

***

Szerző:

"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." /John Lennon/