Kívánj hármat! – 4. rész

Kívánj hármat! – 4. rész

Ugyanúgy fájt, mint évekkel ezelőtt. Hanna sokáig törölgette könnyeit, és percekig tartott amíg sikerült megkülönböztetnie az álmait a valóságtól. Pontosan azt a fájdalmat érezte, amit nem akart többé. Pedig csak egy álom volt, nem több, de mégis valóságosabb volt mint bármi, ami az utóbbi időben történt vele. Nem akart már többé érezni, most mégis felszakadtak a sebei. Elnehezült a szíve, fáradt volt a teste.

Óriási karikákkal a szeme alatt, vérző szívvel ért be a munkahelyére. Ma nem is késett, és a kávé sem segített rajta. Nem volt önmaga. Mikor tükörbe nézett ugyanazt a sérült lányt látta, akit évekkel ezelőtt. De tudta, hogy ezt most félre kell tennie, hiszen Izabellával kellett találkoznia, hogy megbeszéljék mi legyen az állásajánlattal.

–  Szia Izabella!
–  Szervusz, kerülj beljebb. Nos, gondolkodtál az ajánlatomon?
–  Igen, természetesen. Néhány kérdésem lenne a részletekkel kapcsolatban, mint például a munkakör – hiszen biztos vannak olyan háttérfolyamatok, amelyeket eddig nem láttam, illetve a pozícióváltással kapcsolatos egyéb változások.
– Igen, ezekre a kérdésekre készültem, összeállíttattam a HR-essel a szerződést és a pontos munkaköri leírást. Nyugodtan olvasd át, jelezd, ha valamit kifogásolsz, és egyeztetünk a részletekkel kapcsolatban. Tényleg szeretném ha te lennél az utódom.
– Szeretném elvállalni a feladatot. Ha lehetséges, akkor átnézném a papírokat és holnap visszahoznám őket.
– Természetesen! És nagyon örülök, hogy érdekel a munka. Sokkal nyugodtabb lennék, ha te vennéd át a helyem, nem pedig egy külsős. És bevallom, szívesebben dolgozom veled a következő fél évben, mint egy idegennel.
– Nagyon köszönöm a lehetőséget! Holnap beugrom ha lesz néhány perced.
– Persze, várni foglak!
– Köszönöm!

A nap hosszú volt, és fárasztó. Hanna egy pohár vörösborral a kezében kucorodott a kanapéra, és elkezdte olvasgatni új munkaszerződését. Megrémítette az új feladat, de emellett elképesztően izgatott is volt. Igazából a papír már nem is érdekelte, mert tudta, hogy el fogja vállalni a munkát, hiszen mindig is erre vágyott.

A telefon csörgése szakította meg ezt a nyugodt pillanatot. A kijelzőn Dani neve villogott. Hanna nem tudta eldönteni, hogy felvegye, vagy pedig inkább csendre intse a készüléket. Még mindig a múltkori álom járt a fejében, nem tudott elszámolni a lelkiismeretével. De végül felvette a telefont.

– Szia!
– Szia te elveszett lány! Rég beszéltünk. Nincs kedved találkozni valamikor?
– De persze, találkozhatunk. Mire gondoltál?
– Holnap egy kávé munka után?
– Persze. Hat körül?
– Rendben, legyen hat. A halas szökőkútnál?
– Tökéletes!
– Akkor holnap!
– Holnap.

Másnap Hanna átadta Izabellának az aláírt papírokat. Elképesztően boldognak kellett volna lennie, de mégsem volt felhőtlen az öröme. Nagyon bántotta az, hogy főnöke nincs jól. Tudni szerette volna, hogy mi történt. Annyi kérdése lett volna, de tudta, hogy nincs itt az ideje, hogy még nem jött el az a pillanat, hogy ezeket a kérdéseket feltegye. Türelmesen várt. Csak mindent lépésről lépésre. A munkát elvállalta, most jöhet a magánélet, aztán ha Izabella engedi, akkor megpróbálja őt átsegíteni ezen az időszakon. Hanna tudta, hogy komoly lehet a gond. Nagyon aggódott, hiszen tudta, hogy ennek a ridegnek és kimértnek tűnő nőnek nincs senkije. A munka a hobbija, az épületek, belső terek a gyermekei. Csodás művek, de a nehéz pillanatokban ezek nem fogják megszorítani a kezét. Hanna tudta, hogy a kemény külső érzékeny belsőt takar, csak az élet megkeményítette őt. És most az ő feladata lesz az, hogy fellazítsa a páncélt. 

***

Kiemelt kép: paper4pc.com

 

Szerző:

"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." /John Lennon/