Ray Bradbury-től eddig nem volt szerencsém olvasni, pedig a 7 éve elhunyt szerző regényeinek és novellásköteteinek híre vetekszik Phillip K. Dick népszerűségével, akit viszont nagy kedvencemnek tartok. Az utóbbi időkben a mozi világában otthonosabb olvasóinknak a Fahrenheit 451 című film kapcsán lehet ismerős a szerző neve, hiszen a film az író azonos című regénye alapján készült. Az eddig a tetovált ember néven futott a kötet most újra napvilágot látott, amely nemcsak új külcsínt kapott, hanem újrafordították minden sorát. A könyvben 18 novella szerepel, valamint egy kerettörténet előhang és utóhang, valamint rövid összekötő szövegek formájában, amely egy olyan emberről szól, akinek az egész testét képek borítják, és ezek a mozgó, eleven illusztrációk képezik a novellák alapját. Tetszett ez a megoldás, így a rendkívül szerteágazó és különböző hangulatú írások ezáltal kaptak egy közös hátteret. Az eredeti megjelenés mintegy hetven évre nyúlik vissza, így az adott kór szelleméből, félelmeiből táplálkozik a művek java, science fiction történetek és disztópiák, amelyek a Földön, a Marson, más távoli bolygókon, vagy az űrben játszódnak, de mind az emberi természet erőszakos, lusta és önző oldalát mutatják be, amely a mi korunk emberének is tükröt tart.
A teljesség igénye nélkül kiemelnék pár novellát, amelyek megérintettek engem. Az első, A szavanna című novella megalapozza a kötet hangulatát, és nagyon ijesztő mondanivalója van. Számomra azért ez az egyik legmegrázóbb történet, mert arról szól, amit a mindennapok során is látok: a szülők lustaságáról és a nevelés hiányáról. Mivé válhat két ártatlan gyermek, ha a szüleik mindent megadnak nekik, kivéve a minőségi időt, amire a legnagyobb szüksége van a gyermekeknek? Ez az írás akár elrettentő példa is lehet azon szülők számára, akik a gyermeknevelést a televízióra és a számítógépre hagyják. Ehhez csatlakozhat a kötet vége felé olvasható Nulladik óra című írás, amely szintén a szülő-gyermek viszonyt helyezi középpontba. Itt azt láthatjuk, hogy egy manipulatív faj mennyire ki tudja használni a naiv gyermeki lelket, ha a szülők nem fordítanak kellő figyelmet arra, hogy kommunikáljanak saját gyermekeikkel. A rakétás egy más szemszögből közelíti meg ezt a kapcsolatot, itt egy kisfiú és az űrutazó apja áll a központban. Az apa visszavágyik a világűrbe újra és újra, ezért csak egy idealizált kép lehet a gyermek fejében, míg az elhanyagolt anya nap mint nap egyedül küzd a hétköznapok terheivel.
A Hosszú eső története is tetszett, amely a Vénuszon játszódik, és egy csapatról szól, akik igyekeznek elérni a napkupolát, ahol a gyilkos csapadék elől elrejtőzhetnek és végre felmelegedhetnek. Megrázó élmény volt végigkísérni a csapatot ezen az úton reményeikkel és csalódásaikkal együtt. Nagyon át tudtam érezni a helyzetüket, mert én is áztam már többször is bőrig, és előfordult, amikor úgy kellett végig dolgoznom egy egész napot, mert nem volt váltóruhám. Nagyon bosszantó tud ám lenni, pedig én a Földön élek, nem is egy idegen és kiszámíthatatlan bolygón.
A jövevény és A lángléggömbök más-más aspektusát mutatják be ugyanannak a jelenségnek, míg az első Jézus eljövetelét tárja elénk egy idegen bolygón, a másik már a gyarmatosítók megtérítési kísérleteit mutatja be egy új köntösben, amely során az eredendő bűnök meglétét és az emberi lét felsőbbrendűséget gondolja újra a szerző. A hit és a vallás témáit feszegető írások jól bemutatják az emberi faj önzését és elbizakodottságát, no meg, hogy a történelem megismétli önmagát.
A város és A száműzöttek egy-egy hátborzongató helyről szólnak, amelyeket az emberiség által elhajított, vagy eltörölt lények lakják. Míg elsőben egy élettelen városról van szó, aki megfigyel és elemez, a másikban a Földön elégetett misztikus és fantasztikus elemeket tartalmazó művek írói és szereplői tanyáznak, akik azért küzdenek, hogy túléljenek, ezzel az emberi kultúra egy fontos darabját megőrizzék.
A kolonizált Mars több novellában is megjelenik, ám A vendég című írásban csak gyógyíthatatlan betegeket küldenek a sivár bolygóra, ahol nagy felüdülést hoz egy új beteg érkezése, akinek olyan pszichikus képessége van, hogy valósághű illúziókat képes más ember fejébe ültetni. Igazi kuriózum lesz a férfi, és éppen ez jelenti a gondot, hiszen ebben a kietlen világban semmi más szórakozása nincs a haldoklóknak. A Mars egy másik oldalát láthatjuk meg A betonkeverő című írásban, amelyben már egészen fejlett katonai állammá növi ki magát a bolygó, aki hadat üzen a Földnek. Útra is kelnek a rideg űrön át, hogy felvegyék a harcot ősi ellenségeikkel, ám váratlan meglepetés éri őket, amikor elérik a céljukat.
Csalódást nyújtott számomra a Marionett Rt. című novella, de nem azért, mert nem tetszett az ötlet, éppen az volt a gond, hogy több olyan írás is van a könyvben, amelyet rövidebben-tömörebben is ki lehetett volna fejteni, viszont ez, a szerintem egyik legérdekesebb alaphelyzetet hozó történet, alig kapott pár oldalt.
A kötet záróakkordja A rakéta lett, amely szinte az egyetlen olyan írás Az illusztrált emberben, amely hagy némi reményt az olvasónak és újra visszahozta az ember(i)ségbe vetett hitemet. Méltó zárása egy ilyen mély témákat feszegető könyvnek.
Az illusztrált embert olyan olvasóknak ajánlom, akik szeretik a science-fiction írásokat, az űroperákat és a disztópiákat. Azok is megtalálják benne a számításukat, akiknek nincs idejű vaskos köteteket olvasni, mégis mély mondanivalóra vágynak. Ray Bradbury nemcsak a saját kora kimagasló írótehetsége volt, hanem manapság is aktuális témákat boncolgat írásaiban, amely még mindig tartogathat újat, vagy elgondolkodtató mondatokat a huszonegyedik század emberének is. Bátran ajánlom azoknak, akik szeretnek filozofálni az emberiség jövőjéről és az ember igaz természetéről.
A képek az Agave Könyvek promóciós anyagából származnak
