Kő a szívemről

Kő a szívemről

Fura dolog a lelkiismeret. Nem mi szabályozzuk, az idegrendszerünk limbikus rendszere diktálja számunkra az erkölcsi érzelmeket. Így néha egy gondolat, vagy érzés is elég ahhoz, hogy érezzük a nyomasztó, szörnyű lelkiismeret furdalást. Nehéz megbirkózni vele, tudom. Ennél azonban sokkal nehezebb a dolog ellentéte, a megbocsátás.

Mind tudjuk, milyen könnyű haragudni. Sokkal egyszerűbb ragaszkodni azokhoz az érzésekhez, amiket tudunk irányítani. Megbántottak, haragszom. Ilyen egyszerű. Ám a harag semmi más, min t a menekülés. Elbújunk a dühünk mögé, és hagyjuk, hogy felemésszen minket, mert sokkal könnyebb takarózni a megbántottsággal. Afféle burkot képez körénk, amely megvéd attól, hogy foglalkozni kelljen az dologgal. Életem során, sokszor bántottak meg, mint ahogy én is sok tüskét okoztam mások szívébe. Így tudom, hogy sokkal nehezebb bocsánatot kérni, mint hagyni, hogy az illető egyszerűen haragudjon, és majd megbékél, ha úgy gondolja. Nehéz erőt venni magunkon és hallgatni a már említett limbikus rendszerünkre. Mind a két oldalon nehéz helytállni.

“Az ember hisz a jóban, hisz abban, hogy csak jót kell adni a társainak. Nem bántani meg senkit. Mégis előfordul. Nem tudatosan, véletlenül. Megbocsátok. Teljes mértékben igyekszem elfelejteni, és úgy kezelni, mintha mi sem történt volna. Ez nekem nagyon jó, tudom, annak a személynek is, aki korábban megbántott. Ez olyan, mint az ajándékozás.” /Nyertes Zsuzsa/

www.unsplash.com

Életem azon részét élem azonban, mikorra megtanultam, ha nem is én ártottam valakinek, a számomra okozott keserűséget én is enyhíthetem. Anélkül, hogy megbocsájtást kértek volna tőlem. Vakon megbocsájtok, anélkül, hogy tudnám, a másik fél limbikus rendszere árasztja-e számára a lelkiismeret furdalást. Nehéz, marha nehéz kimondani magamban azt, hogy „megbocsájtok” . Ha belegondolunk azonban, a saját méregfogunkat mindig nekünk kell kihúzni. Nekünk kell leboxolnunk magunkban, hogy képesek vagyunk-e elengedni, megbocsájtani dolgokat a saját lelki békénk érdekében. Hatalmas felüdülést jelent, mikor legyőzöm a szívemet harapdáló gyűlöletet és szépen összehajtogatva elteszem a többi mellé. Olyan érzés, mint mikor egy hosszú és gyötrelmes nap után befekszem egy kádforró vízbe. Csak én vagyok, meg a gondolataim. Szeretem a gondolataimat, hisz csak az enyémek. A titkaim, a lelkem, én magam. Sokkal békésebb azonban, ha csak a pozitív gondolatokból tudok válogatni. Hatalmas felüdülés, mikor arra eszmélek, hogy valami, ami egykor keserű ízt okozott, mára csak egy foszlány, ami nem képes többé kárt tenni a lelkemben. Hiába próbálkozik.

Továbbra is szeretném magam irányítani a lelkem. Így amint képes vagyok rá, megbocsájtok a bűvös szó elhangzása nélkül. Felszabadítom saját magam, még akkor is, ha én vagyok a megbántott fél. Mára könnyebb hajtogatni egy kishajót a bánatomból és útnak engedni, mint erősíteni és áthatóbbá tenni azt. Nem hagyom, hogy felemésszenek az érzelmek. Az én lelkem, én döntök.

Kiemelt kép: www.unsplash.com

 

Szerző:

Mindig is szerettem írni, de jó pár évig nem foglalkoztam ezzel a hobbival, mivel nem gondoltam úgy, hogy bárkit is érdekelnének a gondolataim. Aztán jött a Lendület Magazin. Először csak egy novellámat jelentették meg, aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy szerkesztő lettem és egy zseniális csapat tagja vagyok, akiknek köszönhetően egy régi szenvedély újra lángra kapott. Azóta is igyekszem olyan dolgokról írni, amik mindennaposak és hasznosak, de egyik legfőbb motivációm, hogy olykor kiöntsem a lelkem.