Köd

Köd

Valahogy, mikor a kisváros szót meghallom, mindig más jut eszembe. Idill, csöndes utak, fasorok, esetleg egy tömbház, játszóterekkel és parkokkal bekerítve. Helyette itt élek, és rájövök, hogy mindez csak ábrándozás.

Éppen csikkekkel, sóval és latyakkal fedett járdán sétálok. Köd van, a füvet hó borítja, már ahol nem olvadt még el. Ha volt is itt park, csak sárból és hóléből állt.

Pont ekkor jutsz eszembe. Mikor a bakancsom alatt a só ropog, az eget végeláthatatlan felhő borítja. Nem is látok sok mindent, mert sűrű a köd.

Tényleg, mi lenne, ha most Te jönnél szembe? Furcsa, hogy pont csak az arcéledre emlékszem. Az utolsó találkozásunkra vagy beszélgetésünkre nem. Arra sem, mit is mondtál nekem.

Valószínűleg semmit. Mert képtelen voltál rá. Talán azért, mert szenvedtél, talán azért, mert szenvedtem volna tőle.

Semmi. Ami maradt belőled. Egyszerre eltűnt az, ami pumpálódott azelőtt belém, csak nem vettem észre. Az olvadt kőzet kifogyott a hegy legmélyéről, és már nem tör fel onnan többé semmi. Vagy valami ilyesmi. Inkább mikor egy apró sebesülés nyomtalanul eltűnik, de aztán sok idő után felhorzsolod ugyanott.

Most nálad horzsolódtam fel. Tudtam, hogy ott voltál, de elfelejtettem.

Csak a ropogás élesztett fel álmodból. Vagy inkább a kettőnk álmából. Mert ugyanezt hallottam, mikor fejleszegve a kavicsos úton hátat fordítottam neked. És tudom, hogy már akkor nem néztél rám. Tudom, hogy akkor már nem gondoltál rám.

Talán még az esőre emlékszem. Megáztunk, de nem bántuk. Talán akkor mosódott össze valami bennünk tisztává. Durva, vizes betonon.

Mit mondhatnék? Hogy nem számít? De igen. Mert ha most szembejönnél, akkor igenis éreznék. Újra pumpálódnál, és ki tudja, talán még a ködöt is feloldanád. Bármi.

Tudom, hogy ezt most nem hallod. Jobb helyen vagy. Egy ködös, latyakos kisvároshoz viszonyítva, persze.

Mi lenne, ha most Te jönnél szembe? Nem fogsz szembejönni, erre már rájöttem. Nincs okod ide jönni, csak miattam. És valószínűleg nem is tudsz már.

Azt hiszem, ami egyszer kialudt, már nem gyullad fel többé. Főleg a vizes betonon nem, ahol egyszer már elmosódott. Eggyé válunk a szétdobált, csonkig égett dekkekkel.

A köd nem oszlott fel. És ahogy sétálok tovább, ropogó léptekkel, már nem is emlékszem annyira az arcéledre. Csak nehezen tudom elfojtani a nevetésem.

Még mindig semmi nem jut eszembe erről a helyről. Egyre sarasabb, ahogy melegedik, és egyre szürkébb a ködtől. Mint az az egy arcél az emlékeim között.

 

kiemelt kép forrása: flickr.com

Szerző:

"Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára." - Edgar Allan Poe