Kontrasztok emelik ki a tavaszt a télből. Hol sötéten gomolygó fellegek, hol a cukorkaszínű ég néz ránk. Mennyit várjunk még? Kapkodtunk, elfáradtunk. Kiemeltük mi is magunkat. Véres verejték, virágbomlás, derengő esték. A nap már nem nyugszik olyan hamar, mint képzeltük.
Festeni akarja az arcunkat. Csak ezért, hogy látszódjanak a kimerültség lila vonalai. A sötétlila viharfelhők a szemed alatt. Lágy rózsaszín pír az arcodon. A tükröződő mentaszín ég a szemedben. Eső lesz, de már nem kell elfutnunk…
Megrémít, hogy szinte átalszom a tavaszt, s egyszer csak hirtelen nyár lesz. Csak úgy hirtelen elhagyjuk a ballonkabátot, és nem vesszük elő többet. De csak egy kicsit félek.
Inkább a várakozás izgalma mossa össze az álmaimat az ébrenléttel. Várom a pillanatot, amikor ugrani fogok. Előre elképzelem. Ahogy a hideg április harmatosan körbeölel. Ahogy azon a reggelen az álmok valósággá válhatnak. Hogyha már rá akarok keveredni az útra, már mindegy mennyire nehéz, végig kell mennem rajta. Még ha itt-ott úgy látom a mélybe tart. Olyankor ugrani kell. Talán most, a következő pillanatban.
Kép: deviantart.com