Könyvajánló: John Green-Csillagainkban a hiba

Könyvajánló: John Green-Csillagainkban a hiba

“Néha elolvasunk egy könyvet, és az eltölt ezzel a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem olvasta azt a könyvet. Azután vannak olyan könyvek…, amelyekről nem lehet beszélni másoknak, olyan különlegesek, ritkák és a tieid, hogy az érzelmeidet reklámozni árulásnak tűnik.”

Nem volt nehéz eldönteni, hogy mivel kezdem majd ezt az újabb könyvajánlómat. A fent látható-magából a könyvből vett- idézet ugyanis teljesen passzol ahhoz a gondolatkörhöz, amit a regénnyel kapcsolatban érzek. Pedig talán csak egyetlen egy nap telt el, hogy végeztem az utolsó sorral is. Nehéz dolog beszélni róla. Egy olyan könyvről, ami majdnem egy éjjelen át ébren tartott és ami miatt az élet által felhalmozódott nehézségeim arra a kis időre magamra hagytak. Legszívesebben megtartanám magamnak a titkot, itt őrizném magamban, mint egy újszülött gyermeket, mert azt akarom, hogy TI is olvassátok el. Azt szeretném, hogy legyetek részesei ti is a könyv által nyújtott érzéseknek, fájdalmaknak, csodáknak és ráébredéseknek.  Pontosan azért, hogy többek legyetek, mert én bizony az lettem.  De mindeközben munkálkodik bennem egy megfoghatatlan erő, ami arra késztet, hogy osszam meg veletek azt, amit a könyv adott nekem.  Mert mégis csak tudnotok kell, hogy mit jelentett és még most is jelent ez az egész jelenség, amitől a könyv ott lapul a képzeletbeli TOP10-es listámon.

“Egyes végtelenek nagyobbak más végteleneknél.”

Hazel Greace fiatal kora ellenére túl van már olyan dolgokon, amire az ember lánya/fia talán még gondolni sem mer. Már kislány korában rákot diagnosztizáltak nála, és most, hogy ezt a sort olvasod, talán már körvonalazódik benned a történet vázlata. Rákos lány, aki menthetetlenül küzd az életéért. Aki minden idejét azzal tölti, hogy különféle gyógymódokat találjon a szüleivel karöltve a gyógyulása érdekében. Egy olyan lány, akinek az élete már a rák lett és az egész történetet körbeszövi az elkerülhetetlen végzet, hogy bizony a végén-bármennyire is nem akarjuk- a lány meg fog halni. Mert a rák ilyen. De már most előre lelövöm a poént: Ez a történet egyáltalán nem ilyen. Akkor mégis milyen? -kérdezed. Elmondom.

Forrás: Deviantart

Forrás: Deviantart

“Ez a baj a fájdalommal – mondta Augustus, aztán rám pillantott. – Megköveteli, hogy érezzék.”

Ez egy történet arról, hogy mi van a rák szörnyűséges tényén túl. Ez egy igazán boldog történet Hazelről, aki minden fájdalma és küzdése a halállal csak egy újabb vicc alapja, amit ő süt el a sorok között. És közben, mint olvasó egyáltalán nem érzed azt, hogy sajnálnod kellene őt. Mert Hazel sem sajnálja magát. Túl van már ő az igazság kimondásán, az elkeseredettségem és csak élni akar. Mert neki tényleg meg vannak számolva a napjai. Közben felbukkan Gus, ami alapjában rengeti meg Hazel életét. A srác egyszerre egy pimasz fráter és egy romantikus hős a történetben. Őt nem lehet nem szeretni. Nagyon tetszett, hogy Hazel és Augustus kendőzetlen őszinteséggel beszéltek a betegségről, és megnevezték azt a jelenséget, amiről mindenki azt hiszi, hogy ennyi jár nekik, ám ez őket idegesíti. Ez a “rákprémium”. Amikor mindent megkapnak, csak azért, mert rák lassan felfalja őket.. És ez szerintem érdekes, mert az ember bele se gondol, hogy a túlzott törődés és körülugrálás a betegek számára nagyon is terhes lehet, ugyanis szeretnék magukat teljes értékű embernek érezni, és bizony nem lehet megkapni mindent, amit az átlagember nem kaphat meg.
A könyv sokkalta több mögöttes mondanivalót tár elénk, mint az elsőre gondolnánk. Megtanít értékelni az életünket, szeretni önmagunkat és bármilyen rossz( itt ez esetben a rák) ellenére is pozitívan szemlélni a bennünk zajló eseményeket. Olvassátok el ti is, és érezzétek a könyvből áradó boldogságot, halljátok meg Hazel nevetését a sorok között és ragadjon a szíveteken, hogy egy-egy elveszettnek hitt napotokon elővegyétek a történet emlékét és táplálkozzatok belőle.

“El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok a mi kis végtelenségünkért. A világért se cserélném el. Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte.”

Szerző:

Örökösen kutatok valami megfoghatatlan iránt. Amiről csak néha hallani suttogásokat. Szeretni vágyom, gyűlölni nem tudok. Soha, senkit, semmiért. Emberek formálnak, gyúrnak össze napról-napra. Öleléseik, néma megértéseik, mosolyuk, csókjuk tesz azzá, aki vagyok. Egyébként örökös álmodozó, színtévesztő és lila mániás, aki nem tud és nem is akar egy olyan világban élni, ami nem az övé.