“Az a helyzet, hogy ha teljesen új életbe katapultálsz, vagy valaki máséhoz csapódsz olyan sebességgel, mintha az arcodat hozzányomnád az ablakhoz-nos, akkor óhatatlanul át kell gondolnod, ki is vagy valójában. Vagy hogy milyennek látnak mások.”
Még mindig nehezen hiszem el, hogy egy majdnem 500 oldalas könyv meg tudott úgy siratni, hogy aztán a rá következő fél órában sem nem tudtam abbahagyni. Én mondom nektek, ha egy könyv velem ilyenre képes, azt nektek is el kell olvasnotok. Ugyanis nem vagyok egy elérzékenyülős típus, főleg nem a könyvek világában. Először a Moly.hu-n láttam meg a regényt, amikor utána néztem, hogy a romantikus kategóriában mely könyvek állnak a legelőkelőbb helyen. Ott volt és azonnal a hatalmába kerített. Aztán valahogy eltettem fel, a polc legtetejére képzeletben, ahol persze naponta ránéztem hogy ottvan-e még, de egyszer sem vettem le. Egészen tegnapelőttig “kísértett” a könyv, amikor is végre leemeltem a sok más képzeletbeli könyv mellől és nekiláttam, hogy megtudjam, mégis miért áll ez a kötet ilyen jó helyen a sok más romantikus könyv között.
Forrás: Libri
Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, -egy harmincöt éves férfi- Will gondozója lesz, aki -miután egy motorbalesetben teljesen lebénult- depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait…
“– Ez volt életem legjobb hat hónapja – mondtam.
Hosszú csend következett.
– Fura módon, Clark, az enyémnek is.
És akkor, ott, meghasadt a szívem.”
Már a könyv legelejétől fogva furdalt a kíváncsiság, hogy Louisa hogy fogja megtörni Will lelkét, ami egészen addig a pillanatig senkinek sem sikerült. Szinte reménytelennek tűnt a csata, hogy a lány egy kicsit is meg tudja törni Will szívén a kérget, ami lassan 2 éve óvta őt és egyben távol is tartotta mindenfajta érzelemtől és valós emberi viselkedéstől. A könyv előhaladtával éles szópárbajok, heves szócsaták odamondások alakultak ki. Nagyon sokat nevettem, hogy Will épp mennyire bunkó, vagy épp ironikus. De persze Louisa-t sem kellett félteni. Megtanulta, hogy Will-el csak úgy lehet szót érteni, ha felveszi vele szemben a kesztyűt. Lassan, oldalról-oldalra alakult ki közöttük egyfajta szimbiózis, amit talán egyikük sem értett. Kölcsönösen ugratták egymást, és ha az írónő nem emlékeztetett volna engem, mint olvasót arra a visszafordíthatatlan tényre, hogy Will egy tolószékhez van kötve, én talán el is felejtettem volna, hogy egyáltalán nem tud mozogni.
Ez a könyv szerintem az a fajta kategória, amit egyszerűen csak akkor tudsz letenni, ha már épp csak le nem ragadnak a szemeid. Én is így voltam vele, kifulladásig olvastam és így is alig tudtam elaludni, annyira agyaltam, hogy vajon mi lesz a történet végkifejlete. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy tudtuk Will véget akar vetni az életének 2 lehetőség tárult elénk. Elég elszánt ahhoz, hogy megtegye és eléggé depressziós is, hogy végrehajtsa, de közben ott van Louisa, aki színt visz az életébe és megláttatja vele a lehetőségeket. Vajon merre indul Will ? Mit választ majd ? Az életet, vagy a halált ? A belenyugvást, vagy a küzdést ? Én már tudom a történet végét, de azok kedvéért, akik még nem olvasták el, csak szemeznek a könyvvel, nekik nem spoilerezek. Egyet mondhatok: Szem nem marad szárazon az utolsó oldalakon.
