Megmagyarázhatatlan, azt mondják…
Valóban az.
Miért pont te?
Kerestem a pillanatot, amikor eldőlt bennem
a felismerés pillanata.
Azt hiszem, a kezdetben ez vagy benne van, vagy nincs
és ha nincs, akkor nem is lesz ott soha.
Azt hiszem, ha első alkalommal beledobban a szívem abba
ahogy megtudja
létezel.
Onnantól kezdve csak a dobogás hallatszik
minden alkalommal.
Csakis így lehet.
Ilyen egyszerűen.
Megérzed.
Pedig még nem is ismertelek.
A szemedben volt valami?
egyszer olvastam egy jelről, amit látva biztosak lehetünk.
láttam.
A szívem választott.
Attól fogva benne volt mindenben.
Az első lépéseimben, amiket feléd tettem a macskaköves úton.
Könnyed, remegő léptek.
Mintha nem is érték volna a földet, mégis beleremegett
a tér.
Esküszöm, nem hallottam a cipőm kopogását.
Pedig arra mindig figyelek.
szeretem.
A lépteim súlyát visszhangzó tompa köveket
létkopogás.
Zavaros mozgolódás itt belül.
Mint valami megbolygatott hangyaboly
kezdett el nyüzsögni bennem.
Sorsfordulatot sejtő érzés, tele várakozással.
telve reménnyel.
Magukba ittak a sejtjeim
kicserélődtek.
bekódoltak.
Létezésed öröme nagyobb lett a sajátoménál is.
Összeszaladt életek.
Tudom, hogy vagy.
Kettőződött a lét bennem.
Ez a kettőződés pedig minden mást is megkettőz.
Duplán szép és duplán fáj.
Nincs mérték. Semmiben.
Fekete és fehér
de gyönyörű.
Mintha téged is élnélek.
Észre sem vettem, mikor beköltöztél
súlytalan vagy.
Az egyetlen súlyt a hiányod adja. Mint egy
óriási légüres tér, amivel képtelen a tüdőm mit kezdeni.
nincsen levegő.
De az érzés, amit dédelgetve magamban
benned testet ölt, leírhatatlan.
Elfogadtam.
Mindent, amit ember kockáztathat, ha szeretni mer.
Körbekeringtük az egész világegyetemet
felesleges bolyongás.
Visszataláltam a macskaköves útra.
Nem hagyom el többé.
Sors ez.
Érzem.
És egyetlen
eltéphetetlen szál.
