Köszönlek téged!

Köszönlek téged!

Hosszú éveken át üldöztem a boldogságot. Hittem valamiben, kutattam az igazság után, hajszoltam a megbecsülést, vágytam a szerelem után. Volt, hogy szerettem, és szeretve  voltam, de valami mindig hiányzott. Sosem kaptam azt, amire vágytam, hiába adtam oda mindent, amit tudtam. Tudod van, hogy hiába szeret valaki szíve teljes szeretetével, mégsem tudja boldoggá tenni a másikat. De az is lehet, hogy sosem voltak olyan erősek a szálak, mint azt az ember hinni szeretné. A múltból nem lehet táplálkozni, a hamuból lehetetlen jövőt építeni. A mérgező szerelmek elsöpörnek szenvedélyükkel, de elveszik tőled az önbecsülésedet és összetörik a szívedet.

Sokáig hittem benne, és hagytam, hogy teljesen tönkretegyen. Mikor a sokadik esztendő után feleszméltem, már nem is ismertem rá önmagamra. Keserű voltam, fáradt és boldogtalan. Egyedül akartam lenni. Úgy éreztem, hogy nem éri meg szeretni, talán inkább éjszakai pillangóvá kéne változni. Gyűlöltem a gondolatot is, hogy még egyszer szeressek, vagy szeretve legyek, mert tudtam, hogy az nem jelent mást, minthogy szilánkosra fogják törni a szívemet, hiszen nem lehetek elég jó senkinek.

Nem hittem, hogy valaha lesz ez másképp.
Aztán szép lassan valami egészen új érkezett az életembe – szinte észrevétlenül. Olyan halkan jött, hogy meg se hallottam ahogy kinyitotta az ajtót, és be is csukta azt maga után. Szép csendben odalopózott mellém, leült a nyikorgó kanapéra, és csak akkor eszméltem fel, mikor azt suttogta, hogy most már itt van, úgyhogy nem lehet semmi baj.
És én még így is küzdöttem ellene. Csak azt hajtogattam, hogy nincs szükségem a változásra, nem akarom, hogy mellettem legyen. Nem kell senki és semmi, csak magam akarok lenni. Besöpörtem minden érzést a szőnyeg alá, kerestem a kibúvókat, kézzel-lábbal kapálóztam, hogy ne érezzek semmit sem. Féltem, hogy újra megkínozzák a lelkemet, kihasználják a testemet.

Kép: pexels.com

Aztán már olyan hevesen vert a szívem, hogy nem tudtam elcsitítani. Kértem, hogy hallgasson, nem akartam, hogy megint rossz irányba mutasson. De csak azt hajtogatta, hogy ez most egészen más, ne féljek tőled, mert ez most igazán jó lesz. Fogadjam ami jön, engedjem el azt, ami menni akar, és bízzak a változás cirógató szelében, mert most igazán jót hoz majd. 

Felesleges volt minden küzedelem, már nem lehetett visszafordítani semmit sem. Megérkeztél.
Megérkeztél, mert jönni akartál, és hiába harcoltam ellened, nem hátráltál. Ma meg már együtt nevetünk azon, hogy nem volt velem könnyű dolgod, és hogy hosszú hónapokon keresztül csak azt mondogattam, hogy nekem többé nem lesz kapcsolatom. De te hajthatatlan voltál, és felborítottad a terveimet, jöttél, öleltél, és azt mondtad, hogy nem mész sehová. 
Most már veled tervezek. Nincs többé olyan, hogy te és én, csak a mi van. Megtanítottál arra, hogy lehet fájdalom nélkül szeretni, és arra, hogy mi a feltétel nélküli bizalom. Megmutattad, hogy torz képet látok a tükörben, és azt is, hogy milyen vagyok a te szemedben. Most már tudom, hogy lehet boldog az ébredés, és milyen, amikor az ember megtalálja a másik felét. 

Érzem. Mindig érzem magamon a tekinteted. Úgy nézel, hogy az már szinte éget. És mindig fogod a kezem – úgy ahogy jóban, úgy rosszban sem engeded el.  Nem hittem, hogy valaha ilyenben lesz részem, és még mindig nem tudom felfogni, hogy mindez velem történik meg.  Sosem szeretett még így senki sem. Nincs több billentyűhiba, meggyötört lélek, vagy könnybe lábadt szem. Boldog vagyok veled. Visszaadtad a hitemet. Köszönlek téged. 

 

Kiemelt kép: pexels.com

Szerző:

Rose

“Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: “boldog”. Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet.”
/John Lennon/

Szólj hozzánk!