Az első szerelmet sose felejtjük el. Így van ez az első csalódással is. Mikor először törik darabokra a szívünk, de úgy igazán, az örökre megmarad. Még évek múlva is belénknyilal egy kis fájdalom szívtájékon, ha eszünkbe jut. Egy beforrt seb, egy apró heg a szíven, amely néha még sajog egy kicsit. Már nem a csalódás, már csak az emlék fáj.
http://weheartit.com/
Emlékszem, mikor először belémnyilalt sok idő után újra egy régi, de annál fájdalmasabb szívtörés emléke. A szekrényben kutattam, mikor a kezembe akadt egy mozijegy, pedig azt hittem, már az utolsó kis emléket is a kukába hajítottam. Belépő egy estébe, amelynek soha nem szabadott volna megtörténnie. Egy randevú valakivel, akivel soha nem kellett volna találkozni.
Mennyi szívfájdalomtól kíméltem volna meg magam, ha időben elmenekülök, ahogy azelőtt folyton tettem. Legalább a négyszeresét szenvedtem az együtt töltött időnek. Meg sem ért egy röpke boldogság ennyit. Bár talán mégis így kellett lennie, hiszen megtanultam, hogy észrevegyem a csalókat. Szerelmet tettetnek, aztán mire már egészen elhiszed, hogy ilyen van, mint a filmeken, olyan csöpögősen romantikus, távoznak, hogy tévedtek, bocs, ez nem szerelem.
Akkor fájt, nagyon fájt. Utólag már csak mosolygok magamon, hogy meg sem érte a sok könny, hiszen csak egy röpke illúzió volt. Nem szabadott volna hinnem benne, nem szabadott volna kicsit sem szeretnem. Bár talán nem is volt az igazi szerelem, csak hirtelen lobbanás. Megmérgezett valami új lehetősége, beszippantott egy illúzióvilág, melynek rózsaszín ködjét egy perc alatt fújta szét.
Hogy akkor nem tudtam rá haragudni? Talán túl sok köd került a fejembe is. Pedig visszagondolva, haragszom, hiszen azzal játszott, amivel senkinek sem szabadna, mások érzelmeivel, csak mert neki úgy tetszett. “Maradjunk barátok?”-Ugyan már! A barátok gondolnak néha egymásra, mert például a névnap, az benne van a naptárban is, a születésnapot meg kiírja még a Facebook, de nem számít. “Egy faszt maradunk mi barátok”–ahogy azt megénekelték már. Nem hiszek a szerelem utáni barátságban, az legfeljebb megalkuvás, kósza reménytáplálás, vagy önkínzás.
Veled meg mi lett azóta? Elfogyasztottál már jó pár barátnőd. Vajon őket is úgy emésztetted fel, mint engem, hogy a szívüknél kezdted? Esetleg volt aki belőled tépett ki egy darabot? Nem tudom, és nem is érdekel. Az utcán talán még majd egymásra köszönünk, és ennyi elég is. Majd talán mesélek rólad az unokáimnak, ha lesznek, hogy tanuljanak a történetből, hogy a cukormáz hamar leolvad, még hidegben is. Hogy vannak fiúk, akik belülről falnak fel, de meg kell tanulni időben távozni, mikor még maradt a mázból. Nehéz ugyan, hiszen csalogat az az édesenémelygő érzés, de menni kell, mert hamar elillan a rózsaszín köd, és a máz is gyorsan olvad. Aztán ott marad a csupasz igazság, amely kicsit sem olyan, mint a filmeken, legfeljebb dráma lehet, de nem love story.
http://weheartit.com/
Tudod, én örülök, hogy csak annyi volt, hogy elmentél, mielőtt teljesen felemésztettél volna kívülről, belülről. Most már tudom, hogy rám más várt, olyan, aki tud szeretni, aki nem ijed meg attól, ha szeretik, aki nem menekül, mert te menekülsz. Folyton menekülsz valami elől. Talán egy csalódás emléke üldöz. Majd megtanulsz túllépni talán, de addig ki tudja hány lányt pusztítasz el, bárcsak őket megkímélnéd.
Nem lehetsz boldog, nem találhatod meg az igaz szerelmet, még magadban nem teszel rendet. Még nem érted meg, mi a szerelem, még nem érted meg, hogy nem egy film az élet. Itt a végén nem lesz közös dal és közös tánc és nincs tűzijáték. Itt az élet van, ami szebb lesz, ha szeretsz, ha igazán szeretsz, és ha szeretnek. Ha igazán szeretnek.
A boldogság megtalálható, csak hinni kell benne, és akkor rád talál. Engem megtalált, és örülök, hogy te akkor fájtál. Talán enélkül nem találtam volna meg az igaz szerelmet, enélkül nem tanultam volna meg felismerni, milyen is az igazi őszinte szerelem. Látod, van, amit neked köszönhetek talán, vagy inkább az életnek.
Mindenesetre a mozijegyet érzelmek nélkül vágtam a kukába, már rég elnyelte a sok szemét, már rég nem számítasz. Nem emlékszem a csókodra, az ölelésedre, az illatodra, arra, hogy szólítottál, sőt még a hangodra sem. Nem is bánom már. Csak egy rossz álom voltál, de azért köszönöm, hogy akkor otthagytál.
