Köszöntelek a valóságban!

Köszöntelek a valóságban!

Nézd, az ott az én kis kertes házam a látóhatárod legszélén. Ahol nem látsz mást, csak a tátongó szakadékot, amely hozzád inkább közelebb ül, mint hozzám. Pontosabban a helyhez, ahonnan most szemléled mindezt, a szakadékot, a kertes házamat. Na, ott van az én boldogságom. Ellátsz te egyáltalán addig? Pedig most se köd, se felhő, csupa fény, ragyogás, édes levegő.. Hiú vagy, nem teszed fel a szemüvegedet, hogy jobban láss, ráhagyatkozol az időjárásra, rám hagyatkozol, magadra. Hát nézz. Tudod, a nap egyre szebben süt, ez mindenképpen kedvez a kertemnek, a friss hajtásoknak, a virágaimnak. Köztük napozok én is -mivel nem látod, elmondom-, ahol a kertkapu nyílik a kis útra, ami egyenesen a kis házam ajtajához vezet, amit most kinyitok előtted. Mivel csak nemrég költöztem ide, ráadásul nem is önszántamból, a berendezés elég szerény, nem tudom, megfelelő-e ahhoz, hogy te akár csak képzeletben is beléphess ide. Semmi luxus, szolid kényelem, és az én boldogságtól ragyogó arcom, ami miatt tulajdonképpen te itt vagy, ha tetszik, ha nem. Üres vitrinekben hallgat az idő, az az idő, mikor még nem zaklattam fel ezt a házat a boldogságra való törekvéseimmel. Csitri kis próbálkozások, melyeknek következtében eltört már néhány pohár, ha jobban megnézed, a sarokban még láthatsz pár szilánkot. Jobbra, balra egy-egy szoba, egy nekem, egy pedig a vendégeknek, amilyen te is vagy, vagyis nem egészen, hiszen te nem is önszántadból vagy itt, túl büszke voltál ahhoz, hogy meglásd a házamat, másrészt pedig..nem..is..vagy..itt… Csak én vezettelek körbe képzeletben, jólesett egy kis társaság itt a messzeségben, és hát nálad jobban úgysem örülök senkinek. Szinte hallom, ahogy valójában kopogtatsz, de gyorsan kiverem a fejemből ezt a butaságot.. 5 óra van, már sötétedik, a szürkeség és a kimerültség ötórai teára hív, de még mielőtt az üres vitrinbe nyúlnék csészéért, kinézek az ablakon, majd a kiskapu elé is kimegyek. Én látlak. Ott állsz összefagyva a látóhatárom közepén, fehéren a szürkeségben, mozdulatlanul. Megkülönböztetlek a körülötted megfagyott fáktól, az elsüllyedt szakadéktól, a deres földektől, pedig azok mindennap észrevesznek, integetnek, a kis kertes házamnak, nekem. Tökéletesen látom kirajzolódni minden vonásod, soha nem téveszteném össze egyik porcikádat sem mással, egyetlen gyönyörűen megfestett portréval sem. Nézlek, és látlak, teljes egészedben, minden apró részletre figyelve fürkészlek. Kristálytiszta minden, tökéletes a látvány, épp csak nem illik az én tökéletesnek hitt, elcseszett boldogságomhoz.

image

kép: www.weheartit.com

Szerző:

Károly Dorka

Ott vagyok valahol a népzene és rock között, egy zongora és egy mikrofon mögé bújtatva, verseskötetek és divatlapok alá temetve, fényképezőgéppel bohóckodva mindenhol, Marilyn Monroet és Audrey Hepburnt bálványozva, és vintage ruhákat aggatva magamra.
Ja, és persze kell lennie valahol egy rúzsnak is. ;)

Szólj hozzánk!