Napjainkban egyre nagyobb teret hódít meg magának kicsiny országunkban a Slam Poetry. Ez egy önálló előadói műfaj, valahol a rap és a költészet között, színházi elemekkel tarkítva. (Igen, talán így lehet a legjobban körülhatárolni. Bár, egy slammer biztos pontosabban és szebben definiálná nektek, mint én.. )
Versenyeiken a szerzők előadják szövegeiket (általában aktuális társadalmi problémákat latolgatnak, politikai tartalmúak, de lehetnek akár személyesek is), majd pontozás alapján dől el, hogy ki volt a legjobb, a legmeggyőzőbb.
Íme egy videó, mely a második országos bajnokságon készült. Simon Márton költő és slammer előadását tekinthetitek meg.
Simon Márton 2004 óta publikál. Eddig két kötete jelent meg (Dalok a magasföldszintről és a Polaroidok), egyetemre jár, japánul tanul illetve fordít, blogot ír, slammer és költő.
A következő sorokban egyik kötetéről olvashattok. Meleg szívvel ajánlom mindenkinek a Lendület csapata nevében.
Kép: simonmarton.wordpress.com
Egy kötet, ami mindig a táskámban van. Egy kötet, amiről azt hittem, hogy nem tudom beszerezni, de szerencsére némi kutakodás után megtudtam, hogy a kiadótól még meg lehet rendelni. Aztán se híre- se hamva nem volt, majd hosszú várakozás után megérkezett a csomagom.
Munka közben kezdtem el olvasni és egyszerűen nem tudtam letenni. Egy kötet, ami az élet minden pillanatához illik. Egy kötet, amit bármikor képes vagyok olvasni. Egy kötet, amit lehetetlenség úgy becsukni, hogy ne váltson ki érzelmeket. Egy kötet, ami fontossá vált nekem.
Simon Márton – Dalok a magasföldszintről
Elgondolkodtat és megmozgat. Bármilyen hangulatom is legyen, mindig megtalálom azt, ami akkor, abban a pillanatban hozzám illik, vagy épp azt, amire szükségem van.
Szeretem, hogy ennyire őszinte. Hogy ennyire egyenes és néha nyers.
Szeretem, hogy azokat a dolgokat, melyeknek nincs lelkük, valahogy életre kelti. Legyen az a tengeri só, egy égő cigaretta, tejpor vagy egy fehér szatyor. Mindennek lelke és fontos szerepe van. (Ilyenkor jut eszembe, hogy tényleg a részletek hordozzák magukban a titkot, a sikert és a valódi élményeket.)
Szeretem, hogy az egyszerűből mindig lesz valami nagyszerű.
Szeretem azt, hogy a semmitmondó dolgok értelmet nyernek.
Szeretem, ahogy megfesti a homályt és a szerelmet, mert megjelenik a szemem előtt és szinte kézzelfoghatóvá válnak a jelenségek és érzelmek.
Szeretem, ahogy leírja a hiányt. Azt a tátongó űrt, amit bennem is kivált.
Szeretem, hogy van benne test és lélek.
Szeretem azt, hogy először minden olyan értelmetlen, aztán folyamatosan kitisztul.
Szeretem azt, hogy lehet bele kapaszkodni. Mert tudjuk, hogy üres minden és rohadtul fáj, de mégis láttatja a fényt annak a bizonyos alagútnak a végén.
Szeretem azt, ahogy Simon Márton eljátszadozik a szavakkal.
“…Ezt már egyszer álmodtam,
de nem, nem emlékszem, mi lesz. Valaki a füledbe súgja,
hogy baj van. Ez a tél. Az üres ízek ideje, a
homályé pontosabban, hogy hol, hol a szívem.”(részlet Simon Márton: Életünk napjai című verséből)
A kötetet olvasva éreztem, ahogy kiéleződik a magány, a hiányosságok körvonalazódnak, majd kézzelfoghatóvá válnak. Mélyen, legbelül pedig olyan érzések keletkeznek, majd törnek a felszínre, amelyekről az ember nem is gondolná, hogy valami, bármi képes belőle ilyesmit kiváltani.
Ezután meg csak rágyújtana egy cigarettára, hadd égjen el a belső méreg, hadd füstölődjön el a magány és a hiányérzet. Legyen annak a cigarettának akár lila a papírja a hagymától, akár nem.
„Ez nem törölköző, ez a pulóverem, amibe beletörlöd az arcod,
pedig rajtam van. Ez nem pont így volt, de emléknek így is elég.
Ez nem szép, ez csak egy lilafoltos cigarettapapír, hagymát vágtam
mielőtt sodortam, lila hagymát, ez az égő lila semmi….”(részlet Simon Márton: A tagadás gyakorlása című verséből)
Kép: simonmarton.wordpress.com
Egy elvesztett anya, elhagyó és elhagyott nők, félresiklott szerelmek. Vágyak és érzések, hiány és mégis teljes, komplett élet. A biztos pont, a támasz keresése, majd ahogy mindez kicsúszik a költő alól. És, talán kimondatlanul, nagyon elrejtve, de boldog is. Valahol ott legbelül. A végtelen magány és fájdalom mellett érezni az erőt, a bizakodást, egy csipetnyi örömöt. Bár lehet, hogy tévedek. De én érzem benne a reményt…
A verseket olvasva, azon tűnődik az ember, hogy mit, hogyan kellett volna a múltban megtennie. Rengeteg „mi lett volna ha?” kérdés motoszkál a fejekben. Egy szakítás zárómondata, egy fontos ember elvesztése, hogy mit kellett volna mondania akkor, mikor egy kávézóban ült és beszélgetett valakivel, aki akár a nagy Ő is lehetett volna. Egy fontos döntés meghozása, egy elégett szerelem szabadjára engedése. Életünk meghatározó pillanatai sorra villannak fel előttünk, és talán ezért nőnek a versek olyannyira hozzánk.
Többször megpróbáltam már olvasás után visszatenni a polcra. De szinte észrevétlenül visszamászott a táskámba, az éjjeliszekrényemre vagy esetleg a kanapéra. Elkísér. Minden egyes este lefekvés előtt kinyitom a – már lassan rongyosra olvasott – könyvet, és kiválasztom azt a verset, amire szükségem van. És a helyzet az, hogy még soha nem fordult elő, hogy azonnal visszacsuktam volna.
Azt hiszem, ha valaki szereti Simon Márton költészetét, akkor ez a kötet rá is olyan hatással lesz, mint rám. Az ember részévé válik, elkíséri őt a mindennapokban. Olyan ez, mint egy szerelem. Velem van, beleépül az apró mozzanatokba és pillanatokba. Hozzánőtt a szívemhez.
Simon Márton – Háromnegyed négy
A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem
ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom.
Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok;
nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam.
Mondok valamit magamban. Látom a leheletem. Nézem.
Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok,
félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden.
A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű,
mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani,
ezért jöttem ki. Nem. Azért, mert nem tudok visszaaludni.
És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene,
igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig
hibának éreztem még azt is. És nem értem, miért kellek neked,
elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb
lenne mégis. És nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra
(estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom.
Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felőli oldalon.
Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak.
Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.
Kapcsolódó linkek:
Befejezésül szeretném megemlíteni azt, hogy a csiripelő madarak szerint tervben van a Dalok a magasföldszintről újra kiadása, de erről még pontos információk hiányában csak ennyit mondanék. Viszont azt garantálhatom nektek, hogy amint biztossá válik a dolog, értesíteni fogunk Titeket!
