1.
vagy az ég felejti el folyton,
vagy mi, hogy nincs egymáshoz közünk.
vadul kapálózunk valami akarás
és pislákoló szeretet között
az enyészet dísztermeiben
csak egymás kilihegett levegőjén élünk
és közben mi is olyan elhasználtak leszünk,
mint a szén-dioxid.
a saját sötétünkben kutatva keressük egymást
és csodálkozunk, hogy amit találunk,
azt a saját sötét anyagunk alkotja –
akárhányszor is szedjük atomjaira,
végig csak a saját szemembe nézek.
A saját szemembe nézek, és azt hiszem, a tiéd.
– Értékelhetetlen a munkád, értékelhetetlen!
Kérlek, vidd körbe, és mutasd meg a többieknek, hogyan NEM csináljuk!
Azóta minden nap visszatér az élmény, amikor nem tudtam leírni a nagy L betűt.
Azóta sem ismerek egyszerűbb mozdulatsort.
Már az enyém a legszebb.
2.
az ürességet ismerem a legjobban.
ilyenkor a bútorok sincsenek a helyükön –
idegen helyen járnak, ahogy én is.
vagy fejjel lefelé lebegnek a lakásban –
így egyiküket sem lehet
rendeltetésszerűen használni.
3.
gyufásdoboz akartam lenni,
amiben te vagy a gyufa.
vagy „fa leszek, ha fának vagy virága”.
de azt hiszem, egy szempillád lennék inkább
rövid az életem, és csak az figyel rám,
aki Téged szeret.
Budapest, 2016.09.25.
Írta: Pénzes Stefánia
Kiemelt kép: https://www.pexels.com/
