Labirintus

Ha egy kicsit is hasonlítasz hozzám, te is kapaszkodsz, görcsösen. Bármibe – legyen az a szék támlája, egy villanyoszlop, a saját lélegzeted, az emlékeid, a kimondott szavak, vagy a legborzasztóbb rémálmod szombat hajnalban, amikor a nap szempillái még alig karistolják a fűszálak színét. Két kézzel és mély hittel csimpaszkodom az ismert dolgokba, hiszen már tudom, hová vezetnek. Ha kell, inkább kikerülöm a pocsolyát. Elfújom a gyufát, mielőtt teljesen leég, mielőtt a fellobbanó láng a körmöm hegyére csókolna. Inkább hátat fordítok, kisiklom a kezeid közül, mint hogy egyszer is belegabalyodjak a hálóba, ahonnan nincs menekvés.
Ismered ezt az érzést? Te is biztonsági játékos vagy, aki becsatolja az övet, és kétszer is leellenőrzi, bezárta –e az ajtót, miután a táskájába süllyesztette a kulcsot?
Nem tudom, magamat védem-e, vagy titeket, a saját esendőségem árnyaitól…
…mindig elfelejtem, hogy titeket is ugyanabból a csillagporból gyúrtak egy rég elveszett szigeten, valahol a szétpattant remények és az elhantolt vágyak közt félúton, egy szűk sarokban.

Észre sem vettem, amikor beléptem a labirintusba, most pedig már nem fordulhatok vissza. Keresem az aranyfonal végét, ami majd elvezet a megoldáshoz, de ehelyett az ég csak egyre borúsabb, az eső egyre panaszosabban hullik. Heves versenyt kopog szívem tanácstalan ritmusával.
Most inkább nem mozdulok. Ülök ezen a kövön, és csak lélegzem, csendesen, észrevétlenül, és várok. Kimondom: félek. Ne nézz így rám. Nem tudok mit kezdeni a tekinteteddel.
Látod? Egyszer engedtem el a gyeplőt, és az üvöltő gondolatok lecsillapodtak, kellemes bódultságban dagonyáztak, érett arany fényű sodrás ringatásába burkolóztam, és már nem tudom meg nem történtté tenni. Kérlek, ne kérdezd, szeretném-e egyáltalán. Nekem csak a szabályaim vannak, az észérvek, a jól ismert útjelző tábláim, és most hozzájuk vagyok hűséges.
Inkább engedj el, hogy egyikünknek se fájjon. Nem vagyok rá képes.

large

Eltévedtem a labirintusom falai közt.
Azóta a szavaink önálló életre keltek, látom, hogy benned is egészen máshogy hangzanak, mint ami a falak közt visszhangzik, de igazából mindketten hallgatunk. Csendekből építettünk kuckót, mint a gyerekek, akik lepedőt, székeket, könyveket halmoznak egymásra, hogy aztán elrejtőzhessenek a kíváncsi tekintetek elől. De ez csak illúzió, néhány elharapott szó és egymásba gabalyodott ujjak. A perceket magával vitte a hajnal, a vár leomlott.
Tudom, néha szükséges, hogy elvesszünk, mint a pillangónak a küzdelem, hogy kibújhasson a báb magányából, és végül repüljön. Meg kell tennünk az erőfeszítéseket, eljutni arra a pontra, amikor minden megfeneklik, és csak érezni a vállunkon az összes csillag égető súlyát. Lépni még egyet, aztán még egyet, és csak állni a szakadék szélén.
Várom a vihart, hogy darabjaira repedjen az égbolt.

(Kép forrása: Weheartit.com)

Szerző:

"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."