Lásd, akit neked szántak.

Lásd, akit neked szántak.

Forrás: Weheartit

Forrás: Weheartit

Két tenyere közé fogta arcomat, azzal a kétségbeejtően határozott mozdulattal, mintha az életemet tartotta volna. És talán így is volt. Megkövesedett emlékek, könnyes pillanatok, sugárzó mosolyok és az elhibázott döntéseim. Súlyos teherként nehezednek lelkemre nap, mint nap ő mégis most tollpiheként tartotta őket hosszú ujjai között. Abban a pillanatban váltam újból szabaddá, akár egy kismadár, aki mindeddig egy általa épített kalickában élt. Újra megízleltem az élet ízét és nem akartam soha többé a keserű mindennapokat, amik szorosan öleltek eddig magukhoz. Valóságos volt minden érintés, amit kaptam és boldogan leheltem csókot magas homlokára, hisz tudtam, hogy most az egyszer ő nem fog eltűnni, miután újra kinyitom a szemeimet.(…)És bizony ő a mai napig itt van, még akkor is, mikor tudatosan el akarom taszítani magamtól. Csak mert szeret, és érzi, hogy hiába a temérdek harc, a megszámlálhatatlan hallgatag pillanat, a mi sorsunk már egybefonódott. Nem érdekel már a múlt, elfogadtam a hegeket a szívem felett, csak arra koncentrálok, hogy kivé válhatok mellette és, hogy ő is azzá az emberré váljon, akire mindketten büszkék lehetünk. Mert ez így megy. Építjük egymást még a legnagyobb vita alatt is, mert tudjuk, hogy ennek csak így van értelme. Őszintének lenni, nem visszatartani magunkat. És ez által megannyi kitörölhetetlen emlékünk születik, még ebben az embertelen világban is.

Kép: Weheartit

Kép: Weheartit

…mert amikor bevilágít a nap az iskola kőpadlós aulájába, ő ott ül mellettem és hallgat. Fáradtan hunyja le pilláit egyről a kettőre, aztán lassan odakucorodik mellém és megbont egy narancsot. Majd-mintha már minimum 20 éve ezt csinálnánk, minden egyes, hideg téli délutánon- odanyújtja a legnagyobb gerezdet és én mosolyogva elveszem tőle. Aztán csend, de egyikünk sem bánja és nem érezzük úgy, hogy meg kellene fosztanunk magunkat tőle. Élvezzük a hallgatás okozta mámort, a lélek daljátékát a szemünk íriszében. Nyugalmat csak egymásban találunk. Néha azt képzelem, hogy megtudnék-e ugyanígy nyugodni, ha más karok nyugodnának a vállam ívén. Valószínűleg nem, pedig a melegség ugyanúgy árad mindenkiből, a kezek ugyanolyan puhasággal siklanának végig a nyakam vonalán.. És még sincs varázslat. Mert ő úgy hoz boldogságot az életem tengerébe, hogy még csak nem is sejt róla. Néha nehéz elfogadnunk, hogy akit a sorsunk az utunkba terel őt meg is érdemeljük.  Nem fogadjuk el, abszurd gondolatnak tartjuk, hogy az, aki ilyen mély szeretettel és törődéssel odáig van értünk, azt tényleg nekünk szánták. Megszoktuk, hogy elhagynak minket, kisemmizve otthagyják a lelkünket a sárban és még csak vissza se néznek. Pedig létezik olyan, hogy csak mesélsz egy nem rég olvasott könyvet és nagy hévvel beleéled magad történet lényegébe. És észre sem veszed, hogy fejét válladra hajtva hallgatja, hogyan formálod azokat hangokat, amiket ő úgy szeret, hogy  altatójaként zárja a szívébe. Ebből a pillanatokból kell erőt meríteni a rosszakhoz, ezt a személyt kell elfogadni társunknak és lelkünk hiányzó darabjának. Mert ő megérdemel téged és te megérdemled őt.

Szerző:

Örökösen kutatok valami megfoghatatlan iránt. Amiről csak néha hallani suttogásokat. Szeretni vágyom, gyűlölni nem tudok. Soha, senkit, semmiért. Emberek formálnak, gyúrnak össze napról-napra. Öleléseik, néma megértéseik, mosolyuk, csókjuk tesz azzá, aki vagyok. Egyébként örökös álmodozó, színtévesztő és lila mániás, aki nem tud és nem is akar egy olyan világban élni, ami nem az övé.