Megnézte.
Azóta semmi. Nem válaszolt, nem hívott, sőt még csak egy képet sem küldött. Mintha egyszerűen megfeledkezett volna rólam, vagy csak simán teljesen kizárt volna az életéből. Pedig pár percre hittem abban, hogy ő más ember. Utólag belátom, hogy ez az egész az én hibám volt. Túlságosan beleéltem magam, majd amikor az egész lángba borult, még mindig küzdöttem azért, hogy valahogy helyrehozzuk. Ő nem. Neki már mindegy volt.
Pár perccel múlt éjfél.
Csak fekszem a szobámban,
nézek a semmibe, élvezem
hogyan folynak könnyeim arcomon,
melyet lassan teljesen eláztat
a sósav. Annyira szeretnék megmozdulni,
talán kimenni valamerre, de minden
egyes apró mozdulat millió kést
szúr belém. Nehéz lélegezni,
mosolyodni, létezni, élni.
Mintha az egyik felem kivágták volna
belőlem, kiszakították volna szívem,
majd valahova a tengerbe hajították
volna. Így telnek mindennapjaim,
csupa keserűséggel és bánattal,
csordultig öntve méreggel, amit
minden nap pohárszámra gurítok
le torkomon. Ez lenne az élet?
Pár perccel múlt éjfél.
Nem szól semmi, nem kattog
az óra, nem csicseregnek a madarak.
Csak a szánalom maradt,
a megbánás, a gyász.
Ez lenne az élet?
Kiemelt kép: http://facebook.com