Lebegő álmok

Lebegő álmok

beaux-mondes.com

beaux-mondes.com

Emlékszem gyerekként mikor majálisban jártunk, ha az eget kémleltem, egy bizonyos idő eltelte után kis színes pontok jelentek meg a magasban. A szél ellentmondást nem tűrően egyre több elkallódott lufit ragadott magával. Ilyenkor rengeteg kisgyerek könnye áztatta a földet a szélkörhinta vagy az óriáskerék közvetlen szomszédságában. Jó szülő persze próbálta vigasztalni elkeseredett gyermekét az elvesztett apróság miatt, a lufiárusok nem kis örömére azzal is, hogy újabbat vett neki.

Mindig is érdekelt, vajon meddig  szállhatnak ezek az nincstelen lufik. Amíg repültek, olyan gyönyörűek voltak. Színes látomások, tünemények az égbolton. Ha megláttam egyet, követtem a tekintetemmel, amíg csak tudtam, apukám nyakából néha meg is próbáltam elérni őket. Talán én is velük akartam szállni, fel a felhők közé. Hervasztó volt belegondolni, hogyha hazavisszük, akkor napról napra kevésébe lebeg, míg végül ernyedten hull majd a földre. Így még utoljára teljes pompájukban csodálhattuk meg őket, mielőtt eltűntek a szemünk elől. Elszállt színes remények.

Az ember persze boldogtalan, ha csak úgy elszáll az amire annyira vágyott… hibáztatja a szelet, a szüleit, saját magát, de talán csak így alakult, hogy épp a mi lufink repült el és nem azé a másik kislányé abban az amúgy is szép sárga ruhában. Gyerekként ezek a lufik az álmaink tárgyai, úgy érezzük, szükségünk van rájuk, mindent elkövetünk hogy megkapjuk őket, viszont fiatalon nem tudtuk mihez kezdjünk akkor, ha csak úgy eltűnnek az életünkből. Jött a pánik, a sírás, a kétségbeesés, de végül továbbléptünk. Most, felnőttként talán már tudjuk, mihez kezdenénk ekkor, hiszen számtalanszor megéltük az elvesztés érzését, és pont ezért aggódunk olyan nagyon, hogy elengedjük őket.

Félek, hogy az évek alatt elfogytam, mikor úgy hittem mindent megtettem azokért az álmokért, amikért úgy gondolom érdemes élni. Összegyűjtöttem, mérlegeltem, de mégis elvesztem a lehetőségek között. Most itt fogom mindet a kezemben, színesek és gyönyörűek, de könnyűek is, mint azok az ellibbenő lufik, és ebben a nagy szélben kapkodnom kell utánuk, nehogy elszálljanak. A vékony madzagokat kitépi a kezemből a kavargó szellő, tudom, hogy nem tarthatom örökké magamnál, ha azt akarom, hogy valóra váljanak. Hát ilyenek az álmok: ha túl sokáig hordozod magaddal őket, leengednek, és nem repülnek soha többé. Talán nekem sem kell többé tartogatnom semmit sem. Látnom kell szállni, fent a magasban, hogy utat mutassanak, kövessem és megpróbáljam elkapni őket. Ahogy az igazi, könnyed, habos ábrándokat szokás, és gyermek módjára kergetni, amíg csak lehet…