Eszembe jutott valami, amit évekkel ezelőtt mondtál. “Legyen erőd felejteni.” Most, hogy már ilyen sok idő eltelt, rájöttem, hogy igazad volt. Tényleg el lehet felejteni fontos dolgokat is, ha erősen akarjuk. Még téged is. Pedig akkor ez lehetetlennek tűnt. Nem tudtam kiverni a fejemből az arcodat. És nem értettem, miért mondod ezt nekem. Miért akarod, hogy elfelejtselek. Pedig tudtam, hogy te mindig a megfelelő szavakat mondod, mindig pont azt, amit hallanom kell. De ez azt jelentette, hogy el kell felejtenem minden apró butaságot, amit tudok rólad. Például a pöttyös kabátodat, amit kb. négy éve láttam rajtad először (és utoljára), vagy a mosolyt az arcodon, amikor egyszerre mondtuk ki ugyanazokat a szavakat. Azt gondoltam, ezeket sosem fogom elfelejteni, mégis így lett. Elfelejtettem a hangod és a ráncokat az arcodon. Meg az anyajegyeket is (kivéve azt a picit a szemhéjadon, mert nekem is ugyanott van). Persze azt az érzést sosem felejtem el, amit csak tőled kaptam. Senki másban nem találtam meg, azóta sem, pedig hidd el, kerestem. Mindenféle emberekben, néha jókban, néha rosszakban. Borospoharak alján, elhaladó buszok ablakában, tömött metrókocsikban. De nincs már sehol. Eltűnt, veled együtt. Elfelejtettelek. Most is csak azért jutottál eszembe, mert valaki megkérdezte, kivel éltem volna le ezt az életet.
kiemelt kép: https://historitejetes.com/
