lélegzet.

lélegzet.

Most minden csak fahéjillatú csend. A gőzölgő tea illata tölti be a szobát.
Minden leállt. Az óra sem kattog. Már nem hallom a lépted.
Odakint a falevelek riadtan menekülnek a fától. A helytől, ahol felnőttek.
Az illatosító meg 15 percenként fúj. Számoltam az ujjamon.
Két hónapja már, folyton elfelejtek levegőt venni.
Csak az utcák képét látom magam előtt. Hogy sötétedik, hogy látszik a lehellet. Hogy az emberek a nagy rohanásban egymásra mosolyogni is elfelejtenek.
Fejkendős asszonyok árulnak kosarakban instant szívveréseket.
Talán veszek majd egyet Neked is.
Csak hogy megértsd, nem gázolhatsz át mindig mindenkin és mindenen.
Olyan egyszerű volt csak ülni és tűrni. Mindig másnak adni igazat. Bólogatni és sosem sírni.
De meguntam félni!
Miért ne állhatnék fel és táncolhatnám körbe a szobát? Miért ne nevethetnék teljes szívemből? Miért ne ölelhetnék meg egy idegent az utcán? Miért ne rajzolhatnék újra mosolyt az autó bepárásodott ablakára?
Tudod mit? – Ezt szeretném.
Színes ruhákba öltözni. Rúzzsal kenni a szám. Dalolászva készülődni. Gyorsabbnál gyorsabban elsuhanó fákat nézni az autó ablakából. Csak utazni. Függetlennek lenni. Szeretni. Virágot szedni. Az egész világot átölelni. Óriás fűzfák árnyékában pihenni. Bújócskázni.
De talán, ami a legfontosabb: Erősnek lenni.
Kizárni minden negatívumot és örülni minden jónak, rossznak ami csak betáncol az életembe.
Elhinni, hogy a fecskék a nyárral együtt a boldogságom tényleg nem vitték el.
Nem csinálok mást a következő   15 percben, – csak lélegzem.

kép: tumblr.com 

Szerző:

"talán csak azokat keresem, akiket én is félek majd elveszíteni."