Lélek-univerzum repedések

Lélek-univerzum repedések

Amikor nem haragszol sem magadra, sem a világra. Nem keresel válaszokat, nem félsz, nem álmodsz, nem vágysz semmire.

Amikor szemedbe már eleve megtörve érkezik a fény. Aztán még egyszer megtörik. Nem a könnyeken, csak az apró repedéseken.

Amikor talán csak nyúzott megszokásból nem félsz semmitől. Talán egyedül a boldogságtól, mert tudod, hogy nem tart sokat.

Amikor a lelked öregedik egy évszázadot egy pár hét alatt.

Amikor már olyan nagyon öreg, és mégis halhatatlan. Csak aludni jár a testedbe, és kilép valahányszor nem tudja elviselni a fiatal bolondságot. Meg azt, ahogyan a tested önmagának él. Múló gyönyöröknek, és jóleső félóráknak.

Amikor fáj neki sajátmaga, hogy mennyire nincs szükséged rá a szeretkezésekhez.

Izzó vasat nyomott finom bőrödbe a világmindenség. És tudod mi a szomorú? Pont oda nyomta, ahol a legszebb voltál. És tudod mi a jó? Pont oda nyomta, ahová kellett.

Feltűnt a homályos napsugarak között. A város nem kelt még fel, ő talán még le sem feküdt. Puha bőrére simult egy fehér ing, meglibbent ahogyan karcsú testével fürgén lépkedett. Cipője sarka felébresztette kopogásával az utcaköveket. Megállt egy pillanatra ott, ahol szemébe villant a napfény. Csak nézte, ahogyan életre kelnek a halott lakóházak. Ha valaki látta volna akkor arcát… Puha bőrén csillogott a nap, telt ajkai szokás szerint félig mosolyogtak. Szőke tincseit arcába kergette a szél. Mindene finom, érintetlen és törékeny volt, csak egyedül a szeme… Ha valaki látta volna nem tudta volna eldönteni, hogy gyémántból, tűzből, vagy jégből csillogott. Benne lakott a mély szomorúság, az acélszívű bátorság, az izzó szenvedély, a mohó kíváncsiság és egy csipetnyi huncut kislány szeme. Szeme tele volt repedésekkel. Ő maga tele volt a világmindenséggel. Állt ott egy ideig, de az is lehet, hogy csak egy pillanat volt, és abban a pillanatban évek bújtak el.

Egyedül volt, és mégis körülfogta valami, amitől úgy tűnt, hogy a város minden részlete csak miatta van ott ahol. Várt. Nem tudni mire, talán csak a megfelelő pillanatra, amikor megteheti a következő lépést. Ha valaki látta volna akkor… nem tudta volna eldönteni, hogy mi járhat a fejében. Talán ő maga sem tudta, talán csak szüksége volt arra a pillanatra, hogy a lelke kinézzen a szemén egy kicsit, mint egy ablakon és aztán újra visszafeküdjön aludni. 

Péntek reggel volt, de az is lehet, hogy csütörtök. Egy fiatal lány megállt egy pillanatra az utca közepén. Te csak ennyit látsz, benne két univerzum találkozott.

 

 

Kiemelt kép: pixabay.com

Szerző:

Gagyi Rita

A nevem Gagyi Rita. Erdélyben lakom, és negyedéves orvostanhallgató vagyok. A hétköznapjaimat betöltik a mázsás atlaszok, a professzorok előadásai, a fehér köpeny a kórházi osztályokon. Szeretem a tudományt, a szilárd tényeket, a pontos magyarázatot minden kérdésre, és a leghatékonyabb megoldást minden problémára.
De az életben nem minden fekete-fehér, és nem létezik minden kérdésre kielégítő válasz.
Úgy a tudományban, mint a saját életemben folyton a válaszokat keresem a kérdéseimre. Örök álmodozó vagyok, szeretek hatalmas célokat kitűzni magam elé, és igyekszem önmagam maradni a sikerhez vezető úton. Ezért írok, ez az inspirációm: fejleszteni önmagam, megélni és megérteni mindent ami körülöttem történik. Több ember szeretnék lenni egyszerre: orvos, művész, irodalmár, utazó. Szeretek nyitott szemmel járni a világban, és örömet lelni az apró dolgokban.

Az írás egyfajta menedéket jelent számomra, az üres lap, a toll meg én. Szabályok nélkül.

Szólj hozzánk!