Lendületlenül – avagy hogy éltem meg a távkapcsolatot?

Lendületlenül – avagy hogy éltem meg a távkapcsolatot?

Hallottunk már szép és gusztustalanul romantikus történeteket a távkapcsolatról. Love-storykat, amelyek optimizmussal másztak bele a fejünkbe és elhitették velünk: a kitartás mindent rendbe behoz! Nos, nem.. az utóbbi időben volt alkalmam megtapasztalni a távkapcsolat szivárvány és szimplán árny oldalát is. A verseny elég szoros volt, hiszen a távkapcsolat világában a jó sokkal jobb, a rossz viszont elviselhetetlen. Mit tegyen hát a lány, aki ezzel küzd? Az én sztorim nem sikertörténet.

„Megépítem a magam fészkét, és a rólad álmodozás puha pihéivel bélelem ki.”

/Ruta Sepetys/

A mi történetünk nem meglepően a nemrégiben felkapottá vált internetes társkeresővel indult.

– Jaj, ne csináld! -kaptam sokszor a barátaimtól az ívet. Na de mit tehettem volna? Kiégtem, minden kapcsolatom zátonyra futott, és úgy éreztem vidéki életem minden lehetőségét kiaknáztam a szerelem terén. Ebből kifolyólag úgy döntöttem, miért is ne próbálhatnám meg a netes társkeresést? Mit veszíthetek? Természetesen féltem, hogy valami beteges fickóval akadok össze, aztán meg majd szedegethetem a darabkáimat, de nem így történt. Nem hittem volna, hogy egy egyszerű képből majd meg tudom állapítani valakiről, hogy szimpatikus-e vagy sem. Hallgattam a megérzéseimre és elkezdtem társalogni valakivel, amit aztán nemsokára az elsők követtek.

Első telefonálás: kellemes meglepetés.

Első randi: meglepően tökéletes.

Első csók: hűha!

Amikor először megláttam Őt, úgy éreztem, valami jó fog kisülni ebből. Úgy, ahogy volt tökéletesnek láttam és minden porcikáját a sajátomnak akartam. Tetszett a hangja, az arca, a bőre, az orra és mindene, amivel megáldotta az ég. Tehát belezúgtam. Első látásra. Nem akartam, mert mindig a gyors-szerelmesedés tüneteitől szenvedtem, de egyszerűen csak megtörtént, mint az ilyesmi általában.

Kép: pexels.com

Mivel minden jól indult, nem aggódtam különösen, úgy gondoltam, az a 200 km, valamint a 3 óra utazás nem lehet, olyan szörnyű és legalább élhetem az életem úgy, hogy nem egy pasi diktál. Tévedtem, mert hiába csak 200 km és 3 óra, az életünk összehangolása sokkal nehezebb. Az, hogy ki mikor ér rá, vagy épp, hogy jönnek buszok, sokkal jobban megnehezítették a dolgokat, hiszen hiába van akarat és hajlandóság, ha egyszer képtelenek vagyunk összerakni, amink van.

Örülnöm kellett volna, hogy ugyanabban az országban lakunk, ugyanazon földrészen tartózkodunk, hiszen még időeltolódás sem volt. Egész addig örültem is, míg ki nem derült: teljesen mindegy, hogy 2000 vagy 200 km-ről van szó, hiszen a távkapcsolat mindenhogyan szívás. Minden erőmet felülmúlta az, hogy elviseljem a hiányérzetet, illetve azt, hogy a találkozások sorozatosan kudarcba fulladtak, mivel mindig közbejött egy vizsga, a munka, vagy épp egy lemondhatatlan program. Napról napra azt vettem észre, hogy nem emlékszem az illatára, vagy a szeme árnyalatára. Hiába kaptam meg mindennap az aznapi képet róla, és hiába nézegettem a közös képeinket, hogy egy kicsit közelibbnek érezzem. Minden hiába volt, mert igazán csak akkor léteztünk mi ketten, mikor együtt voltunk, ami nagyjából havonta egyszer fordult elő. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azok a randik felhőtlenek voltak, ugyanis minden pillanatot megmérgezett a közelgő elválás és ott lebegett Damoklész kardjaként fölöttünk a tudat, hogy ez nem az igazi. Szerettük egymást, igazán, és meg voltak a terveink a közös jövőt illetően. Eldöntöttem magamban, hogy otthagyom az otthonom, a barátaim és elköltözöm a vizsgák után egy olyan városba, ahol senkit és semmit nem ismerek. Csak őt. Ez elég is lett volna, hiszen el tudtam képzelni, hogy rajta kívül más nem is kell nekem a boldogsághoz, hiszen munka van mindenhol és barátokat is lehet szerezni.

Aztán egyik reggel, miközben a kávémat szürcsöltem és vártam, hogy megkapjam a reggeli üzenetemet, apám odahajolt hozzám.
Megéri ez neked? -kérdezte, de nem válaszoltam, mert tudtam, hogy semmi értelme győzködnöm arról, hogy ura vagyok az érzelmeimnek és megéri a küzdelem. Amikor azonban akaratomon kívül megfogalmazódott a válasz a fejemben, megrémültem. A válasz az volt, hogy nem! Miért is érné meg, ha elveszítem önmagam és másról sem szól az életem, mint a hiányérzetről és arról, hogy felesleges köröket futok? Mintha lenne egy üveg varázslatosan finom házi lekvárom, amit hiába próbálok, nem tudok kinyitni. Azonban, ha ránézek az üvegre, eszembe jut az íze, az illata és a kellemes érzés, amit okozna nekem. Ezért hát felteszem a polcra, hiszen, ha nem is kaphatom meg, legalább emlékeztessen valami olyanra, amiben örömöm lelem, ha kis időre is.

A fél éves küzdelmek után észrevettem magamon, hogy nem török le, ha egy újabb randi megy füstbe. Azt kezdtem megtapasztalni, hogy az érzelmi intelligenciám gurulni kezdett arról a hegyről, amit kettőnk reményeiből építettem fel. Sosem voltam bántó, vagy épp lelketlen vele, mégis megerőltetőnek éreztem azt, hogy reménykedjek és azt hazudjam neki, továbbra is akarom ezt. Talán az volt a legszörnyűbb, hogy teljesen és végérvényesen megszoktam a hiányérzetet, s semmiféle hajlandóságot nem éreztem arra, hogy ezen változtassak. Szerettem továbbra is, minden porcikáját és megnyilvánulását, azonban nem tudtam szeretni azt a valakit, akivé engem tett az a kevéske 200 km. Így hát el kellett gondolkodnom azon, hogy meddig érdemes még próbálkoznom.

A pillanat akkor jött el, mikor egy hónapos huzavona után végre találkoztunk, és nem éreztem semmit. Nem volt tűzijáték és romantikus zene a háttérben. Nem éreztem a boldogságot, hogy végre láthatom. Így hát jöttek a könnyek.

Kép: stylishwife.com

Nehéz volt elmondanom neki, hogy kiszerettem belőle és hogy olyan gyorsan múltak el az érzések, mintha nem is léteztek volna. Vagy talán csak a fejemben léteztek, és csak azt szerettem, amit elképzeltem magunkról. Természetesen önzőnek tartom magam, és érzéketlennek, de meg kell lépnem a szakítást, mert nem tetszett, amivé váltam. Nem a majomszeretet híve vagyok, de a testiség teljes hiánya egészségtelen és elveszi a lehetőséget mindentől, ami igazán szép is egy kapcsolatban. Csodás jövőnk lehetett volna, szép gyerekekkel és aranyos macskával. Az esélyünk azonban nulla volt, mivel máshogy éltük meg a kapcsolatunkat.

A szakítás után egy héttel kaptam tőle egy levelet postán, amiben azt írta:

„Nem hibáztatlak, mert tudom, az érzéseink teljesen elkerülték egymást.”

Ebben láttam a legtöbb rációt. Abban, hogy senki nem volt hibás semmiben. Egyszerűen csak nem az a szerelem volt ez, aminek helye volt az életünkben. Mint egy sportág, amit kipróbál az ember, aztán rájön, hogy alkalmatlan rá. Én a távkapcsolatra vagyok alkalmatlan, épp ezért soha többet követem el ezt a hibát, még ha nem is érzem igazán hibának.

Hogy szeretem-e még? Nem.
Hogy hiányzik-e? Nem.
Amit azonban maga után hagyott az mindig fontos lesz számomra.
Türelem, kitartás és remény. Kifulladásig.

Írta: Pintér Dóra

Kiemelt kép forrása: www.alwaysladies.com

 

Szerző:

Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.