Lépcsőfokok hazáig

Lépcsőfokok hazáig

Emberek.
A névtelen tömegben. Rengeteg. Van, aki magas, van, aki alacsony, vannak nők, vannak férfiak. Vannak szőkék, barnák, vörösek, idősek, fiatalok. Nyüzsögnek az emberek a téren. Ezer meg ezer ember, ezer meg ezer személyiség, ezer meg ezer apró lélek.

Mindenki fontos valakinek, mindenkinek fontos valaki. Te talán csak egy színes foltot látsz az emberekben az utcán. Talán abban a színes foltban keresel valakit. Mindenki keres valakit a tömegben. Egy ismerős arcot, egy ismerős pulóvert egy emberen, aki fontos.

Életünk során rengeteg emberrel találkozunk, és egyesek csak úgy, valami csoda folytán fontosak lesznek nekünk. Megváltoztatnak. Meghatároznak. Egyesek többek lesznek egy puszta ismerős arcnál a színes tömegben.
Egyesekhez érzés kapcsolódik. Egy arc-ezer meg ezer érzés. Emlékek. 

Összekötjük magunkat emberekkel. Álmodunk, tervezünk, szeretünk, és a világunk összeomlik, amikor arcon csap a fájó valóság: nincs jövőnk. Újra meg újra megnyitjuk magunkat valakinek. Újra meg újra szeretünk. Mert a szeretetre születtünk. Nélküle üres az életünk, nélküle csak egy ismerős arc leszünk a tömegben. 

Az életünk boldog pillanatok és katasztrófák sorozata. Rátalálunk egy csodás emberre a világban, aztán elveszítjük.
De ami igazán fontos, az az, ami e két pillanat között történik. A találkozás. Amiből tanulunk, ami felépít, ami valami apró vagy meghatározó dolgot hozzánk kapcsol. Az emlékek, amikből felépítjük sajátmagunkat. A leckék, amiket megtanulunk, az emberek akik leszünk utána. 

Lépcsőfokok vagyunk egymásnak. Egy újabb szint, egy újabb élmény, egy újabb önmagunk. Meddig tart ez a lépcső? Ki lesz az utolsó lépcsőfokunk? Mikor érünk haza, és honnan tudjuk majd, hogy hazaértünk?  
Talán sosem tudjuk előre a választ. Talán csak szeretnünk kell, minden nap egy kicsit jobban, minden lépcsőfokon egy kicsit másképp. És ha eljön az idő, fennebb kell lépkednünk, akkor is, ha ez az, amit a legkevésbbé szeretnénk. Mert talán valami sokkal csodálatosabb vár a következő lépcsőfokon. És talán, talán… a következő lesz az utolsó.

Írta: Gagyi Rita

Szerző:

Vendégszerkesztő
Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás