Egy ideje súlyos hiányérzet nehezedik esténként a mellkasomra.
Arra kényszerít, hogy csak egészen apró lélegzettel áramoljon tüdőmbe a levegő. Nem hagy egy mély sóhajt.
Hosszan.
Megtelni.
A mélységek hiányoznak.
Valami igazán szívbemarkoló.
Valami, amibe beleborzong még a lelkem is.
Valami, ami olyan mélyre ássa magát, …mint…
Te.
Ma ráébredtem a valódi problémára. Valósággal kényszerítettem magam, hogy nézzek.
Lássak.
Befelé. befelé. BEFELÉ.
Ott volt az érzés a szívem legmélyebb pontjában, begubózva, némán.
Elmagányosodva.
Elfelejtve.
Tudod, még most is itt él bennem az irántad érzett szeretetem. Nem tudom, mit kezdhetnék vele. Elmegyek mellette… Bár olykor egyre lassulnak a lépteim. Megtanulok élni ezzel a szárnyaszegett, sebzett darabbal, ami ott gubbaszt a szívem legmélyén.
De minden egyes alkalommal belehalok kicsit, amikor lekucorodok hozzá, amikor engedek az érzésnek. Mert ott még legalább találok valamit. Ül a bánat a szívdobbanásaimon. Nem hagy helyet másnak, nem hagy mást érezni, csak ezt a mélységesen szomorú tisztaságot, ami beragyoghatta volna az életed.
De nem vigyáztál rám. Sosem vigyáztál rám.
kép forrása: www.pinterest.com
Annyiszor már…
Ha megszámolnám, beigazolódna önnön őrületem. Az a naiv hit, ami bátorságot adott. Hozzánk.
Minden alkalommal, amikor újraálmodtam az elengedett jövőt, mosolygós reménnyel, rendíthetetlenül.
Keresem a lelkem. Mintha bújócskát játszana velem. Mint egy sértődött kisgyerek, szaladgál a fák között, esze ágában sincs megadnia magát.
Igaza van. Nem akarja, hogy bántsák…, hogy még egyszer ki legyen téve küzdelmünk szeszélyeinek…
…melyben valami megmagyarázhatatlan oknál fogva válik dermesztővé a túl közel, és melengetővé az egyre terebélyesedő távolság.
…melyben az idő nélkülünk múlása engedi csak láttatni azt a szálat, ami nem szakad el.
Sosem szakad el.
Mert te vagy a legmélyebb lélegzetem.
kiemelt kép: www.pinterest.com
