Kedves Első, köszönlek. Tőled tanultam, hogy a fiatalság mulandó, és amikor kinövünk egy ruhát, le kell vetnünk magunkról, ahelyett, amíg megvárnánk, hogy leszakadjon. Te egy olyan ruha voltál, amit kinőttem. Megéltem veled rengeteg vidám és önfeledt pillanatot. Megmutattad, hogy milyen önzetlen is lehet a szeretet.
Leveleket írtál nekem, amiket még ma is megkönnyezek. Nem téged, vagy az emlékeket siratom, hanem azt az elpazarolt szeretetet, amit nem nekem kellett volna adnod, hanem a megfelelő lánynak. Egy barátot vesztettem el benned, nem egy szerelmest. Néha még hiányzik a huncut mosolyod. Remélem, hogy feladtad az elved, miszerint: „Én most élem a gyerekkorom, nem lehetek nem gyerekes.” Talán felnőttél, talán sosem fogsz eléggé, nem is fontos. Kaptál egy jónagy darabot a szeretetemből, abból a fajtából, ami nem múlik el sosem. Köszönöm, hogy megtanítottál útjára engedni azt, akinek más utat szántak.
Kedves Második, nem is tudom, hogyan foglaljam össze röviden mindazt, ami eszembe jut, ha rád gondolok. Nem vagyok biztos benne, hogy szeretet volt az, amit tőled kaptam. Mindig úgy éreztem, hogy van egy bibi valahol. Egy elnézett kis jelentéktelen vesszőcske, egy kifelejtett hangjegy. Mintha nem egy jelentős szerelem lettem volna neked, hanem egy ideiglenes tömítés egy lyukban a falon, amire a szíved van festve. Voltam valami, két biztos dolog között valami bizonytalan. De sosem egy egész, sosem elég jó, sosem elég fontos. Soha nem voltam Az Első és Legfontosabb. Egy kiegészítő voltam, egy bizsu, egy apró dísz az önbecsüléseden. Egy tárgy.
Tőled azt tanultam, hogy ne csukjam be a szemem az apró jelek előtt. Főleg ne az eget rengető, égbekiáltó, hatalmas jelek előtt, hogy: NEM Ő AZ IGAZI. Köszönöm az idődet, a napjaidat, amelyek rólam szóltak, és azokat is, amelyeken eszedbe se jutottam. Köszönöm, hogy nem jöttél el a számomra legfontosabb eseményekre, mert helyet adtál olyasvalakinek, aki igazán ott szeretett volna lenni. Úgy hiszem, hogy te többet tanultál a mesénkből, mint én: megtanultad, hogy a szavaidnak és tetteidnek következményei vannak. Mindegyik egy sziklába vésett jel, amit csak az évek ezrei képesek kivájni onnan. Mondanám, hogy hiányzol egy kicsit, de nem is te hiányzol, hanem az az ember, akiről azt hittem, hogy te vagy. Megtanultam melletted egyedül lenni, szeretni és értékelni magam. Köszönöm.
Kedves Harmadik, türelemre tanítasz és erősítesz. Veled minden nap megtanulom elengedni egy kicsit a világot. Ahogy a napok telnek, egyre biztosabb vagyok abban, hogy jobb emberré teszel. Tudom, hogy az életünkben minden egyes dolog pillanatnyi. Te is az vagy, én is az vagyok. Ragadj karon, és szaladjunk végig az életen bolondozva, nevetve, és átugrálva az éles köveket, amik felsérthetik meztelen lábainkat. Írjunk közös emlékeket, meséket, tanulságokat életünk foltos vásznaira.
Te nem tárgyként, bizsuként nézel rám, hanem mint egy igazi, húsvér, érző emberre. Megtanítottad, hogy szerethető vagyok a hibáim ellenére is. Megtanítottad, hogy harcoljak az álmaimért. Megtanítottál, hogy azon a bizonyos dobozon kívül gondolkodjak. Te látod bennem a lehetőséget és az értéket. Köszönöm, hogy egy ékszerként hordozol a tenyereden és érezteted velem, hogy fontos vagyok.
Minden olyan férfinak, akiket valaha szerettem és szeretek : Köszönöm! Miattatok vagyok ma az, aki. Miattatok tudom, hogy mit jelent igazán szeretni valakit. Ti tanítottatok engem türelemre, csendre és törődésre. Miattatok vagyok ma egy magabiztos és erős nő. Miattatok szeretek megint.
Kiemelt kép: pexels.com
