Egy saját írásomat hoztam nektek most. Ezzel szeretném felhívni a figyelmet a mentális egészségünk fontosságára és arra, hogy a gyógyulás nem egy lineáris folyamat. Nagyon nehéz volt nekem leírni ezeket a sorokat. Lélekszaggató feladat szembenézni a saját démonainkkal, de higgyétek el, megéri.
“Sajnálom.
Megpróbáltam. Esküszöm, minden nap próbáltam. A hosszabb utat választottam ma is hazafelé. Ahogy ilyenkor mindig.
Nem emlékszem napra pontosan, mikor döntöttem el, hogy jól leszek. Nem emlékszem, hogy mi motivált azok után a napok után, hogy egyáltalán felkeljek. Csak arra emlékszem, hogy gyűlöltelek, mert nem hagytál élni. Mert nem akartál élni. Nem akartál igazán meghalni sem. Semmit sem akartál. És én ezért nagyon gyűlöltelek. És emlékszem a véres zsebkendőkre és a sok szemétre, ami az ágyam mellett hevert. Sok apróságra, amit csak mi ketten értünk. De akárhogy próbálok emlékezni, nem jön elő az a pillanat. Nem tudom, hogy mikor engedtem el a kezed. De azóta minden nap hiányzol.
Az eleje nagyon nehéz volt, aztán kezdett könnyebb lenni, napról napra, hétről hétre… és egy napon azon kaptam magam, hogy már nem minden gondolatom körülötted forog és nincs már szükségem a közös fájdalmainkra ahhoz, hogy érezzek valamit. Kezdtem megérteni, hogy nem csak fájdalom létezik. Vannak más érzések is. Jó érzések. Voltak kisebb-nagyobb visszaesések, de a gyógyuláshoz idő kell, ezt mindig is tudtam. A fájdalmat felváltotta a szorongás, mert nem tudtam kiadni magamból. Nem volt ott az a bizonyos egy másodperc, amitől az ájulás határára kerültünk. Csak a szorongás maradt, de kezdtem megbarátkozni vele. És miután már nem voltál ott, hogy minden este a fülembe súgd, hogy “csak még egyszer, utoljára”, már el is hittem, hogy egyre közelebb kerülök a célhoz. Élni akartam, köztünk ez a legnagyobb különbség. Szeretni magamat és megbocsátani neked. Sikerült.
http://kfw-dan.tumblr.com/
Éltem. Néha csak napokig, de volt, hogy hetekig is tartott. Aztán persze jöttek a mély hullámok, nem értettem miért, azt hittem jól vagyok. Ilyenkor úgy éreztem, megfulladok. Ez azóta is tart. De már értem, hogy ilyenkor mi zajlik le bennem. Akkor nehéz volt lenyugtatni magam, ma már könnyebb. Most már megértem, és elfogadom, hogy én máshogy működöm. Ez nem jelenti azt, hogy nem kívánom néha, bárcsak normális lehetnék. Hogy milyen a normális? Igazából nem tudom, mindenkinek más. Nekem az lenne, ha sikerülne fejben eldönteni, hogy tovább lépek. Nem ragaszkodni ennyire emberekhez. Nem kötődni ennyire, nem szeretni túlságosan, csak épp annyira, amennyire a másik igényli. Elég lenne nekem ennyi, hogy normálisnak érezzem magam. Persze más napokon meg azt gondolom, hogy a normális unalmas és nem akarok az lenni, csak azért, mert könnyebb.
Úgy kezdtem a levelet, hogy sajnálom. Igazából csak azt sajnálom, hogy nem tudtalak már akkor is szeretni. Könnyebb dolgunk lett volna. Sajnálom, hogy elengedtem a kezed. De meg kellett tennem. És megígértem, hogy meg fogom próbálni, hogy tudok majd nélküled élni. Meg is próbáltam. Tudom, hogy meg kellett ismernem ezeket az embereket, élnem kellett és szeretnem kellett, elsősorban önmagam. De hidd el, sosem felejtettelek el. Ott voltál mindig a fejemben, ott voltál a közértben amikor a pengékre tévedt a szemem és összeszorult a gyomrom, ott voltál amikor nem néztem körbe a zebrán, ott voltál amikor majdnem megfulladtam a könnyeimtől…
Ahogy itt vagy most, ebben a szilánkosra tört pohár darabjaiban. Mert vissza engedtelek. Van mit bepótolnunk.
Utóirat: szeretlek.”
Kiemelt kép: https://www.chobirdokan.com/
