Lomtalanítva

Lomtalanítva

Mindannyian vagyunk úgy, hogy szeretnénk megszabadulni olyan dolgoktól, amik feleslegessé válnak. Amik nem tesznek hozzá többet az életünkhöz, ezért inkább megválunk tőlük. Ez lehet egy elnyűtt pulcsi, ronggyá hordott cipő, szakadt könyv, és kopott bútor. Akár lehet ez egy munka, érzés, gondolat, vagy egy személy. Mi van akkor, ha ez az elnyűtt pulcsi épp te vagy?

Kivétel nélkül, mind szeretünk fontosak lenni. Tartozni valakihez és támogatni ezt a valakit. Vannak olyan emberek az életünkben, akiknek fontos a sorsa, a döntései és a hogyléte. Őket hívjuk barátnak. Tartozékoknak, akikkel törődünk. A barátságnak azonban nincsenek igazi szabályai. Nincs útmutató és nincs bíró. Épp ezért, mikor valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, nekünk kell átértékelnünk a dolgokat.

Ez a dolog lehet a feleslegessé válás folyamata. Mint egy pár cipő, ami évekig jó szolgálatot tett. Szerettek és megbecsültek, mert nem volt más cipő, ami passzolt volna. Mi voltunk a legkedvesebb lábbeli. Mindig ott voltunk a bajban és lehetett ránk számítani. Aztán egyszer csak meguntak. Talán a színünket, vagy csak nem voltunk már kényelmesek. Nem meglepő, hiszen már vannak új cipők. Bejáratlanok, alakíthatók. Így már feleslegesek leszünk, nincs hely a tárolásunkra. Ezért elengednek, hiába hisztizünk és kapaszkodunk. Vagy hagyják, hogy a szekrényben porosodjuk, mígnem kell a hely a többi lomnak. És akkor kiraknak. Beraknak egy zacskóba és kivágnak a szemétbe. Szar érzés. Ekkor mi, a rommá taposott és feleslegessé vált cipő, felállunk és megrázzuk magunkat. Rájövünk, hogy ha nem kellünk, akkor felesleges kapaszkodnunk, hiszen előbb vagy utóbb úgy is lezuhanunk.

www.unsplash.com

Úgy vélem megtaláltam a legjobban passzoló metaforát, hiszen mindannyian leszünk egyszer lomtalanítva. Az egyik pillanatban még mi vagyunk a világ közepe. Az az ember, akitől mindig megváltást és segítséget várnak. Mi pedig jó katona módjára szolgálunk. Aztán a másik pillanatban az élet elsodor. Többé már nem passzolunk és nem számítunk. Lecserélnek, mi pedig csak pillázunk, hogy mi a fene történik. Aztán szép lassan mi is elengedjük, hiszen egy-két próbálkozás után mi is feladjuk. Nem igaz? Ó, de igen. Kiszáradt virágként érezzük magunkat. De nem is csoda, ha egyszer nem locsoltak.

„De sokszor történik ez, még a legjobb barátok között is! Mindkét fél fontosabbnak tartja a maga mondanivalóját, mint bármit, amit a másiktól hallhat.” Joanne Kathleen Rowling

A barátság halálát ilyen egyszerűen elő lehet idézni. Egy fejezettel, aminek elhanyagolás a címe. Természetesen nem egy emberen múlik a dolog. Mindig van azonban egy, aki kevesebbet próbálkozik, gyorsabban elenged, vagy egyszerűen nem érdekli. Ezen pedig sajnos kénytelenek vagyunk túl lépni. Nem számít, hogy szomorú. Lejárt az idő. Ezt hozta az élet. Ha pedig átgondoljuk, ez számunkra is jó dolog lehet, hiszen nem szabad olyan dolgokba kapaszkodni, amik csak elvesznek és bosszúságot okoznak. Az emberek változnak és fejlődnek. Az elfejlődés pedig olykor pozitív jelenség lehet. Attól függ, milyen szemszögből nézzük.

Ennek a történetnek tehát az a tanulsága, hogy semmi sem állandó. Minden változik. A barátságok is. Olykor elvesztünk, olykor kapunk. Nem mindig mi döntünk. De a  legfontosabb: Öntözd a virágaidat!

Kiemelt kép: www.unsplash.com

Szerző:

Mindig is szerettem írni, de jó pár évig nem foglalkoztam ezzel a hobbival, mivel nem gondoltam úgy, hogy bárkit is érdekelnének a gondolataim. Aztán jött a Lendület Magazin. Először csak egy novellámat jelentették meg, aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy szerkesztő lettem és egy zseniális csapat tagja vagyok, akiknek köszönhetően egy régi szenvedély újra lángra kapott. Azóta is igyekszem olyan dolgokról írni, amik mindennaposak és hasznosak, de egyik legfőbb motivációm, hogy olykor kiöntsem a lelkem.