Lüktet

egy parkban ültem, hideg, vas padon és levelek fejét rugdostam a lábammal – mert hát szokás szerint nem ért le a lábam a földig. mintha tényleg csak lebegnék. a levelek aranylottak, tengerré váltak előttem, s én ott ültem a levéltenger közepén, éreztem, ahogy szétfeszít valami belülről, idegessé tesz, testi tünetként orrvérzést és heves szívverést produkál. magas vérnyomás. semmi más. csak furcsa ez az egész szűnni nem akaró izgalom vagy nem is tudom minek nevezzem. szürke napokon idegenként olvadok a tömegbe, ugyanazok az arcok vesznek körbe, ugyanaz az undor és ugyanazok a bántó szájak. mégis azon kapom magam, hogy burkot vont körém valami kedves érzés, látom őket, de nem hallom gyalázkodásuk, csak kattogó agyam gondolatait. bevésődtél. agyam valamely szegletéből folyton előkaparlak, és forgatom szavaid kedvemre a számban. nincs már kétely vagy félelem bennem, jól érzem magam. mosollyal az arcon aludni el – kiváltság, és én most megtehetem, ezen az estén valaki más szomorú helyettem.

lelkünk lüktet a vágytól. belesimulunk a napokba. édes ízű a sodródás valami új, valami ismeretlen felé. szárnyunkat bontogatjuk fióka módra, s nekivágunk újra és újra. tétován nézünk szét, még minden olyan érdes, csiszolatlan. gyermeki kíváncsisággal nézünk egymásra, várunk valami löketet, valamit, ami által biztonságosnak érezzük ezt az utat, amin aztán bátran elindulhatunk. lassan ismerős lesz az arc és minden vonása. a szempillák rebbenése, a hajfürtök rakoncátlan állása, a kabát suhogása, a bőr simasága, a szándékos véletlen érintések és minden apró vonal a tenyéren. huncut mosoly a szájak szélén, szívet dobogtató pillantások sora… félelmetes elveszni a részletekben.

large (2)

Szerző:

Babrik Alexandra
"láttál már farkast, aki rosszul alszik a birkák véleménye miatt?"

Szólj hozzánk!