Ma nem akarok jobban kinézni, mint ahogy érzem magam. Nem akarom kijavítani a hibáimat. Semmi késztetésem nincs rá. Bágyadt vagyok és reményvesztett. A fáradtság mély barázdákat rajzol az arcomra, a szemem alá lilás karikákat, mintha csak ki akarna figurázni; a szemem már becsap, homályosan van jelen csak a világ. Érzem magamon a fürkésző tekinteteket a reggeli rohanásban. De talán most mindenki valami hasonlót érez.
Hagyom, had rántson magával a negatív gondolatok sűrű örvénye. Néha meg kell adjam nekik magam. Ilyenkor hiába kutatok bármi más után, és mindenhol csak a rosszat látom. Ahogy küzdenék érzem, hogy a melaszos kétségbeesés kérlelhetetlenül hozzáragaszt a földhöz. Hiába az ellenállás, csak még jobban süppedek.
Ma ez jutott nekem.
Van hogy elfogyunk, hogy legyőznek nálunk nagyobb hatalmak. Amikor nem látjuk a napfényt, és a bóbitavirágos boldogság mezőket. Pedig ott vannak. A nehézség, amit mindannyian magasztalunk és félünk, csak féligazság. Nem igazi vereség.
Mert ott mindig az kétoldalú, tiszta vizű patak, ami elhatárolja a két oldalt egymástól, és tisztara mossa. Ott vannak egymás mellett és köztük folyik az igazság. Majd holnap tovább küzdök, ma hagyom hogy ellepjen a kétely, és később majd újra meglássam a másik oldalt.
Mert ennél szebb érzést keresve sem találhatnánk.
