Ma történik meg az az élet, amiből történeteket kölcsönzök – interjú Giselle von Buday-val

Ma történik meg az az élet, amiből történeteket kölcsönzök – interjú Giselle von Buday-val

“Az ember életét meghatározza, hova születik, Budapest meg különösen meghatározó” – vallja a blogger, akivel ma megismerkedhettek. Giselle von Buday blogoldala múlt év nyarán nyitotta ki kapuit, rövid prózákat, pár soros életképeket tár az olvasói felé. saját ars poétikája szerint “a város tele van inspirációval: zegzugos utcák, széles sugárutak, barátságos kis kávézók, laza sörözők, trendi és hagyományőrző borozók, puccos nagyvilági éttermek, romos bérházak, csilli-villi üvegpaloták, kisboltok és nagy plázák… és emberek, akik ezeket a helyeket megtöltik. Róluk, rólatok írok, saját magam szűrőjén átengedve az információkat, összekeverve a hozzávalókat, hogy valami ismeretlenül is ismerős új szülessen.” A sürgető és pörgő mindennapjainkban – véleményem szerint – pont ilyen lélekcseppekre van szükségünk, hogy olykor rácsodálkozhassunk a hétköznapokban rejlő csodákra.

Íme egy röpke idézet a budapesti blogger Szeptemberi szerelmek című bejegyzéséből, ami biztos elnyeri majd  a tetszéseteket:

…a véletlenekben rég nem hitt.  A sorsszerűségben annál inkább.  Meg- és átélendő feladatokban.  A mesékben.  És az utóbbi időben már a feltétel nélküli szerelemben is.  Ami nem ismer időt, teret, körülményeket.  Egyszerűen csak van és szelíden simogat, mint a kora őszi napsugár, ami befúrja magát a zsidónegyed házai közé, megcsillan az épületek kőcsipkéin, visszatükröződik az ablakokon és mosolyra készteti az arra sétálókat.  Hogy a másik pillanatban darabokra szedjen és odakapjon, ahogy a hajnali fagyközeli hőmérséklet belemar a nyárba.  És még úgy is szép.

A kis ízelítőt követően pedig következzen az interjú, amit magával a szerzővel készített magazinunk:

Mesélj kicsit magadról! Hogyan jött az ötlet, hogy alkotni kezdj?

Mindig írtam valamit.  Naplót, osztálynaplót, verset – bár ezt még általános iskola ötödikében el is engedtem, nem az én műfajom volt –, személyes jellegű blogot, amelyet apránként beszűrődtek különféle szösszenetek.  A végén le is tisztult az irány, a háromgyerekes anya mindennapjainak (evés, ivás, gyereknevelés, hétköznapok) megírását inkább másokra hagytam és azt írom, amit látok, érzek és mögé képzelek.  Novellákat.  Karcokat.  Szösszeneteket.

Mesélj a művészetedről! Mit jelent számodra?

Az írás önkifejezés, terápia, befelé fordulás, örömforrás.  A történeteim univerzálisak, hiszen már mindent megírtak szerelemről, csalódásról, családról, halálról, de az én szemüvegem keresztül csak én tudom meglátni és elmesélni.  Kiszínezve, átírva, megjavítva, vagy épp elrontva.

Mi az, amit adni tudsz az embereknek, azáltal amit csinálsz?

Az írásaim rövidek, buszra várva, metrón utazva, munkahelyi kávészünetben el lehet olvasni őket.  (Ki)kapcsolódást, mosolyt, könnyeket, sorsközösséget nyújtanak, mert szinte kivétel nélkül a való életről szólnak. 

Van valaki, akire felnézel, esetleg olyan művész, akit példaképednek tekintesz? Ha van kedvenc idézeted, oszd meg velünk!

Szeretem a kortárs művészeket és elfogult is vagyok irányukban.  A tanárom, Lackfi János rendre képes kizökkenteni a sémáimból, újabb és újabb stílusokkal és témákkal „gyötör” sokadmagammal kreatívírás kurzusain.  Az, ahogy vág az esze, ahogy a szavakat forgatja, lenyűgöző. 

Cserna-Szabó András fekete humora zseniális. Anno egy kávézós beszélgetésen mesélt az első és az utolsó mondatok fontosságáról.  Hogy, ha azok megvannak, lényegében bármit fel lehet húzni közéjük.  Beégett.

A múlt század költői, bár nem verset írok, a mélységeikkel láncolnak magukhoz.

Azt hiszem, könnyebb lenne talán azt megfogni, hogy kire kéne felnézzek, de nem vagyunk mégsem jóban…  de ezt nem árulhatom el.

Mi az, amire a legbüszkébb vagy, mióta ezzel foglalkozol?

A betelt füzeteimre – régimódiasan tollal írok az esetek jelentős részében.  A lassan, de biztosan gyarapodó kedvelőim számára az írói oldalamon – ismeretlenek is érkeznek, fizetett hirdetés nélkül, tehát az írásaim hatnak.  Hogy édesapám, aki nagyon off-line papíron kinyomtatva kéri az újabb és újabb történeteket (el is vagyok maradva pár heti adaggal….).  A Momentán Társulat felolvasóestjeire, ahol az én írásaim is rendre elhangzanak.

Mi inspirál, vagy motivál a mindennapokban?

Kommerszen hangzik kicsit, de önmagában az élet.  Amit nem lehet tegnap, vagy holnap élni, hanem csak ma.  Ma annyi idősek a gyerekeim, amennyik, ezt az időszakot csak most tudom velük megélni.  Ma vagyok úgy szerelmes, boldog, csalódott, keserű, teljes vagy épp fél, ahogy.  Ma történik meg az az élet, amiből történeteket kölcsönzök.  Mindezt megtapasztalni és bizonyos részét átadni most lehet. Ez inspirál.  Amellett, hogy alkotni, nyomot hagyni mindannyiunk vágya.  És az írás erre nagyon jó lehetőség.  Hogy mennyire lesz maradandó, azt majd az idő eldönti.

Mi az, ami boldoggá tesz?

Boldogságpillanataim vannak.  Egy egész sor.  Egy gyerekkar a nyakam körül, szoros ölelésben.  A karomra felcsatolt karkötő, ami emlékek sorát idézi.  Egy jó kávé illata.  Az ujjamon lefolyó hamburgerszaft.  Lefutott kilométerek.  Egy könyvvel ülni a Duna partján és érezni, ahogy süt rám a nap.  A városban sétálva összenevetni turistákkal, mert az élet alapvetően szép. Egy újabb megírt történet publikálása… 

Mik a további céljaid ezen a téren?

Egy félkész regényt pakolgatok jobbról balra és balról jobbra minden takarításnál.  Neki kéne veselkedni és befejezni.

Ha úgy érzed, hogy még van olyan, amit szívesen megosztanál velünk most azt is megteheted!

A művésznevemet a kollégáim adták, pesti srácok, akik előszeretettel élcelődtek a budai lányságommal.  Én pedig előszeretettel játszottam rá.  Giselle von Buday.  Vagy csak Gizi, ahogy nevezni szoktam.  Összenőttünk, hiszen sosem voltunk mások.  Gizi  és Adri egy és ugyanaz.

 

Köszönöm az interjút!

 

Ha tetszett a Giselle von Buday bemutatkozása, az alábbi felületeken találkozhattok vele:

 

Facebook

Blogstar