Maghasadás

Maghasadás

Hiszem, hogy az emberek nem véletlenül találkoznak egymással. Mint két csillag az univerzumban, nem véletlenül halad el egymás mellett billiárdnyi csillag közül pont az a kettő.
Hiszem, hogy két ember megérintheti egymás lelkét, és egymásba érhetnek a legparányibb szinten, megváltoztathatják egymás atomjait. S miután egymáshoz értek örökre egymásban hagyják az érintés emlékeit, tértől és időtől függetlenül, megváltoztathatatlanul.

Talán az emberek úgy haladnak, mint az égen a csillagok. Minden ember egy-egy apró pont, egy csillag, és az életük egy-egy vonal az idő síkjain.

Haladunk, mint vonalak, most párhuzamosan. Összeértünk a megszámlálhatatlan sokaságban, megváltoztattuk egymást, robbantunk, darabjainkra hulltunk, de darabjaink nem szűntek meg haladni. Fénylünk az égen külön-külön, két vad és erős fénysugár – két apró lélek megmaradt atomjai.

Két párhuzamos vonal vagyunk, szaladunk egymás mellett, éppen csak annyira, hogy el ne érjük egymást. Hordozzuk a másikat magunkban, s már nem tudjuk, hogy honnan kezdődik az én, meddig ér a te szekvencia. Az idő rohan a lábunk alatt, a tér egyre csak szélesedik, de mi nem tudjuk tágítani a hegyesszöget.

Mindig azt hittem, hogy az élet a szilárd tények összessége – a tudomány, a matematika – de hozzám sodort téged valami megmagyarázhatatlan erő, és megmutattad, hogyan borít fel minden fizikai törvényt az érzések művészete. Hogy a fekete és fehér között milliárdnyi színe van a világnak. Hogy lehet két egyenes vonalból egy kanyarral egyetlen pont.

Egymás mellett haladunk, mint két párhuzamos vonal. Most már egyinkünk sem ugyanaz a csillag. Felborul-e a matematikai törvény, vagy örökké párhuzamosak maradunk? S ha felborul milyen messze lesz az a kanyar? S ha találkoznak a párhuzamos vonalaink, s egyetlen ponttá leszünk – merünk-e hasadni? Merjük-e atomjainkra szaggatni magunkat, merünk-e robbanni, merünk-e ragyogni? Hasadunk-e hatalmas sebességgel? Kioltjuk-e egymást vagy sugározni fogunk? Sugározni – pusztító és egyben építő sugárzással, olyannal, amitől fénylik majd az egész egünk. Elbírjuk-e azt a hatalmas energiát? Pusztítunk-e vele, mint legutóbb, vagy életet formálunk belőle?

Ma még csak két párhuzamos vonal vagyunk. Haladunk az idő síkjain egymás mellett. Mondd, bevennéd-e a kanyart értem? Mondd, mernél-e hasadni?

 

 

Kiemelt kép: pexels.com

 

Szerző:

A nevem Gagyi Rita, Erdélyben élek és fiatal orvos vagyok. Az könyvek egyfajta menedéket jelentenek nekem a zűrös hétköznapok zajában. A tudomány a lételemem, de hűen állítom, hogy művészet nélkül az emberi lét értelmét veszti. Szenvedélyem a költészet, a festőművészet és minden, ami lélektől lélekig ér. A kreativitás a mozgatórugóm, és szerintem soha semmit nem lehet elrontani – egy félrecsúszott ecsetvonás, egy oda nem illő hang tesz minket egyedivé.