Maghasadás

Maghasadás

Hiszem, hogy az emberek nem véletlenül találkoznak egymással. Mint két csillag az univerzumban, nem véletlenül halad el egymás mellett billiárdnyi csillag közül pont az a kettő.
Hiszem, hogy két ember megérintheti egymás lelkét, és egymásba érhetnek a legparányibb szinten, megváltoztathatják egymás atomjait. S miután egymáshoz értek örökre egymásban hagyják az érintés emlékeit, tértől és időtől függetlenül, megváltoztathatatlanul.

Talán az emberek úgy haladnak, mint az égen a csillagok. Minden ember egy-egy apró pont, egy csillag, és az életük egy-egy vonal az idő síkjain.

Haladunk, mint vonalak, most párhuzamosan. Összeértünk a megszámlálhatatlan sokaságban, megváltoztattuk egymást, robbantunk, darabjainkra hulltunk, de darabjaink nem szűntek meg haladni. Fénylünk az égen külön-külön, két vad és erős fénysugár – két apró lélek megmaradt atomjai.

Két párhuzamos vonal vagyunk, szaladunk egymás mellett, éppen csak annyira, hogy el ne érjük egymást. Hordozzuk a másikat magunkban, s már nem tudjuk, hogy honnan kezdődik az én, meddig ér a te szekvencia. Az idő rohan a lábunk alatt, a tér egyre csak szélesedik, de mi nem tudjuk tágítani a hegyesszöget.

Mindig azt hittem, hogy az élet a szilárd tények összessége – a tudomány, a matematika – de hozzám sodort téged valami megmagyarázhatatlan erő, és megmutattad, hogyan borít fel minden fizikai törvényt az érzések művészete. Hogy a fekete és fehér között milliárdnyi színe van a világnak. Hogy lehet két egyenes vonalból egy kanyarral egyetlen pont.

Egymás mellett haladunk, mint két párhuzamos vonal. Most már egyinkünk sem ugyanaz a csillag. Felborul-e a matematikai törvény, vagy örökké párhuzamosak maradunk? S ha felborul milyen messze lesz az a kanyar? S ha találkoznak a párhuzamos vonalaink, s egyetlen ponttá leszünk – merünk-e hasadni? Merjük-e atomjainkra szaggatni magunkat, merünk-e robbanni, merünk-e ragyogni? Hasadunk-e hatalmas sebességgel? Kioltjuk-e egymást vagy sugározni fogunk? Sugározni – pusztító és egyben építő sugárzással, olyannal, amitől fénylik majd az egész egünk. Elbírjuk-e azt a hatalmas energiát? Pusztítunk-e vele, mint legutóbb, vagy életet formálunk belőle?

Ma még csak két párhuzamos vonal vagyunk. Haladunk az idő síkjain egymás mellett. Mondd, bevennéd-e a kanyart értem? Mondd, mernél-e hasadni?

 

 

Kiemelt kép: pexels.com

 

Szerző:

Gagyi Rita

A nevem Gagyi Rita. Erdélyben lakom, és negyedéves orvostanhallgató vagyok. A hétköznapjaimat betöltik a mázsás atlaszok, a professzorok előadásai, a fehér köpeny a kórházi osztályokon. Szeretem a tudományt, a szilárd tényeket, a pontos magyarázatot minden kérdésre, és a leghatékonyabb megoldást minden problémára.
De az életben nem minden fekete-fehér, és nem létezik minden kérdésre kielégítő válasz.
Úgy a tudományban, mint a saját életemben folyton a válaszokat keresem a kérdéseimre. Örök álmodozó vagyok, szeretek hatalmas célokat kitűzni magam elé, és igyekszem önmagam maradni a sikerhez vezető úton. Ezért írok, ez az inspirációm: fejleszteni önmagam, megélni és megérteni mindent ami körülöttem történik. Több ember szeretnék lenni egyszerre: orvos, művész, irodalmár, utazó. Szeretek nyitott szemmel járni a világban, és örömet lelni az apró dolgokban.

Az írás egyfajta menedéket jelent számomra, az üres lap, a toll meg én. Szabályok nélkül.

Szólj hozzánk!