“Vizes hajad lassan tapad homlokomhoz, ahogy felém közeledsz. Az eső csak hull, mit sem tudva róla, mit sem sejtve rólunk…” -olvasom a rég megírt sorokat a kottatartón. Sok évtizednyi menekülés után még mindig szépen szól, és ez feldühít engem. 28 év és egy háromnegyed, mit azóta sem sikerült körülírnom. A sokat jelentett, elporosodott pillanataink visznek engem minden egyes nappal előbbre, de csak utaztat a sok gyengeség, összevérez, körberajzol. Most itt pihenek az esti órák titkon szőtt karosszékében, és várom a megőszülést, hátha vele jössz majd te is. Mindegy is, csak itt legyél.
Május van.
Májusban láttalak újra sok-sok év után, és azóta május van mindig, mindenütt, egészen virágos, esőillatú május. A huszonnyolc évünk két pillanatba sűrűsödött össze. Egy az, amikor kőre ültél mellém, és a másik, mikor felálltál onnan. Hidegen tartottam a végtagjaimat arra az esetre, ha visszajönnél, és újra közel éreznélek magamhoz, de ez már mit sem számít… Egyre mélyebben érzem elraktározódni magamban a ki nem mondott szavakat, az el nem tussolt pillantásokat, a meg nem játszott mosolyokat. Érzem, hogy jó helyen vannak, már nem fájnak. Halott reményekről szólnak dalaim, ezen nincs mit vitatni. Az évtizedek elesett katonákként borulnak most földre előttem, vért hagyva és segélykiáltásokat. Most ez van. Most mind ez. Most május van, és hegedűszó, és viszontlátás. Most este van, emlékezés, alkoholmámor.
És az őszülő hajú zenész öledbe kívánja hajtani fejét, éppen úgy, mint 28 évvel ezelőtt, május elsején.
