“Már nem félek” – A bizalmatlanságról

“Már nem félek” – A bizalmatlanságról

Néhány nappal ezelőtt, miközben a fiókomat pakolgattam, a kezembe került egy réges-régi írásom, ami többek között arról szólt, hogy nincsenek barátaim. Először mosolyogva olvastam a kacskaringós betűket, hiszen ma már elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legyenek az életemben olyan emberek, akikkel bármit megoszthatok, akik tanúi minden jelentéktelen és fontos eseménynek, ami az életemben történik, akik ott vannak bármilyen boldogság vagy szomorúság ér, akikkel egyszerűen csak jó létezni.

Ahogy azonban tovább olvastam a sorokat, arcul csapott az évekkel ezelőtti magányom minden apró fájdalma. Szinte hitetlenkedve olvastam a kis firkálmányt, mert azok, mintha egy teljesen másik életben íródtak volna. Ez talán részben így is van, ami töredéket visszakaptam a levél által, az már köszönőviszonyban sincs a jelenlegi életemmel, viszont a mai napig tagadhatatlanul részem, mely néha-néha még észre is vehető egy-egy bátortalan mozdulatban, vagy félresiklott tekintetben.

Hogy mi volt az akkori magányom, mai gyengeségeim oka?
Emlékszem, régen nagyon sokszor azt éreztem, a bizalmatlanság és bizonytalanság egyszerűen mélyen belém, a sejtjeimbe van kódolva és onnan bizony kitörölhetetlenek. Utólag persze tudom, hogy ez csacsiság, ez is csak egy újabb fal volt, amit a gondosan kiépített védelmi rendszerem részévé tettem, úgy éreztem, hogy még csak ez esélyt sem adhatom meg senkinek, hogy bántson. Gyermekségem kezdetén már meg kellett tapasztalnom azt, amit soha senkinek sem kéne elszenvednie mások által és ezt egyszerűen nem akartam kinőni. Nem akartam sebezhető lenni.

Forrás: pinterest.com

Forrás: pinterest.com

Azonban mindannyian tudjuk, hogy a falak mögött egyetlen nagyúr az, aki uralkodik. Magány. Számtalanszor merült fel bennem egy-egy magányos délután során, hogy mégiscsak meg kéne próbálnom kikukucskálni az mögül a bizonyos fal mögül, de rettenetesen féltem, nem tettem meg.
Ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem voltak barátaim, felszínes kapcsolatokban nem volt hiány. Minden fájdalom ellenére sokáig mégis azt az illúziót keltettem magamban, hogy én tökéletesen elvagyok a kis elefántcsont tornyomban, nincs szükségem mély kapcsolatokra. Ennek ellenére mégis vártam azt a valakit, aki vállalja, hogy átmászik értem a falon, viszont minden közeledést igyekeztem rövidúton hárítani.

Az emberek hajlamosak fordulópontokat keresni a történetükben, valamit, ami után minden más lesz. Én is ezt tettem, hiába.
A változás fokozatos volt, szinte észrevehetetlen, se elejét se végét nem tudom, sőt talán igazából ennek az egésznek soha nem is lesz vége.
Azt viszont, hogy az egész mégis hogyan indult el, meg tudom határozni.

Egyszer még nagy régen, alig 12 – 13 évesen félrehívott az egyik tanárnőm és akkor még számomra teljesen érthetetlen dolgokat mondott. Olyanokat, minthogy még nem vagyok elég érett, de ha türelmes vagyok, és egyszer kinyílok, igazán értékes virága leszek a világ nevű kertnek (mert Margaréta…értitek..haha).
Emlékszem, teljesen felháborodtam ezeken és egy kényszeredett mosoly és pár udvarias gesztus után otthagytam, hiszen én világéletemben büszke voltam arra, hogy a koromhoz képest érett vagyok, sok mindent megértek és átlátok.
Ma már értem, miről beszélt. Ahogy telt az idő, egyszerűen csak „megértem”, annak ellenére, hogy sosem éreztem ennek szükségességét. A szívem fokozatosan kész lett arra, hogy befogadjon másokat, hogy képes legyen egy olyan kinccsel, mint a bizalom, másokat is megajándékozni, annak ellenére, hogy kezdetben akkor szinte teljesen áthatolhatatlan akadályokba ütköztem, mint például a hogyan kezdjem el, vagy az „én nem vagyok elég ehhez”. Szerencsére a környezetemben megtaláltam azokat, akik kéretlenül is a segítségemre siettek, sokszor olyanok, akikről nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán a nevemnél többet tudni akarnak rólam.

Természetesen nem azt akarom mondani, hogy én most tökéletes vagyok ilyen téren, sőt, talán az általánosnál többször is megbotlom, de tudom, hogy mindezek ellenére minden egyes kellemetlenséget megér ez a folyamat. Bizalom nélkül ugyanis lehet, de nem érdemes élni.
Bizalmat próbálok fektetni minden ismertségembe, barátságomba, mosolyomba, abba, hogy írok és lassan talán az egész életembe.

Végezetül mi mást mondhatnék, minthogy megköszönöm azoknak, akik által a bizalmat átélhettem? Legyenek ezek igazán apró, vagy akár az életemre kiható, jelentős dolgok. Megfogod a kezem vagy elolvasod egy írásom. Bizalmat adsz nekem és én is neked, hogy beljebb engedlek.
Szóval én most minden apró tintafoltommal, esetlen szívdobbanásommal, egyszerűen és tisztán, mindenféle sallang nélkül: Köszönöm.

 

Kiemelt kép forrása: pinterest.com

Szerző:

"Ha itt nem találsz, keress meg ott."