Az őrület és a boldogság határán táncolok.
Pajkos kisgyerek módjára fut át rajtam a hűvös szellő.
Simogat. Bejárja minden egyes porcikám. Elidőzik néha, míg a hideg kiráz. Csodálja.
Mintha csak minden egyes részem birtokolni vágyná.
Nyakamon a megfejthetetlen csillagképek mind a szád vonaláról mesélnek.
Arcképed a szemem kifürkészhetetlen gyalogútjain visszacsillanó napfényben játszik.
Szeretem. Minket. A világunk. Mindazt, amik mi vagyunk.
Csend van most. De az a nyugtató, világokon átívelő, mindent betöltő.
Szavakkal kifejezhetetlen.
Örökké tudnék így lenni.
Hogy akkor is érezlek, ha nem vagy itt.
Hallom a hangod. Érzem a parfümöd bódító illatát.
S ez nem csak a szél bolondos tréfája, ami minden egyes reggellel más illatokat hoz, s változást ígér.
– Minden lélegzetvétellel ezt remélem.
A jövőbe látnék, ha lenne hatalmam.
De vakon bízom benned és bennünk, akárcsak az a vak kissrác a sarkon, a gyerekkora óta imádott kutyájában.
De maradjunk mi. Ketten.
Ígérd meg, hogy sosem változunk! Hogy mindig azok leszünk, akik akkor voltunk.
Futószalagon gyártott szerelmek között.. Maradandó nyomok az égbolt csillagtalan sötétjében.