Arról nem beszélsz, hogy milyen csillagokat és hogyan is hazudtad le arról a bizonyos égről. Te csak azt mondod, hogy “mennyire sajnálod, hogy így alakult. Te nem így tervezted. Semmilyen esetben sem szerettél volna kihasználni”. Meg “biztos nagyon rossz lehet ez az érzés”. Persze szokás szerint, ezt se nekem mondod. Tőlem csak egyszer kértél ál-bocsánatot. Válaszokat nem kaptam, hanem mások, helyettem. Miért is nekem mondanád? Inkább a közös barátainknak. Akik azt hiszem, már nem is a barátaim. Tényleg elvettél mindent. Sikerült. Tökéletes tanár lehetnél, olyan címmel, hogy: Hogyan mutasd a legjobb oldalad az áldozatnak, verd át és aztán mégis te leszel az, akit megértenek. Igen, erre lenne egy sokkal egyszerűbb obszcén szó is, vagy olyan, amit nem lehet publikálni, mert csak orvosi vizsgálatok alapján lehet megállapítani a diagnózist, de nem süllyedek le a te szintedre, ezért inkább virágnyelvvel fogalmazom meg azt, amit sokkal ütősebben is mondhatnék egyetlen egy szóval.
Az egészben az a vicc, hogy senki – tényleg senki – nem veszi észre, hogy az orruknál fogva vezeted őket. Tudom, mert én se vettem észre! Pedig ennyit már tanultam az élettől, meg az előző csalódásaimból… Észrevettem volna, ha ez egy normális eset lett volna. De ez, nem az volt. Te más vagy. Belopakodsz a másik elméjének legmélyebb bugyraiba, ahol ott vannak az elrejtett vágyak és álmok. A valahová tartozás-, a biztonság- és az elismerés vágya, na, meg a célok. Minden, ami az embernek számít az életben, a legféltettebb kincsek, amit nem oszt meg bárkivel. Te megtalálod ezeket, és ezekre alapozva építesz egy biztosnak látszó, de alapvetően rozoga hidat. A másik veled lépdel boldogan, mintha a szebb jövő felé sétálnátok, és nem is tűnik fel neki, hogy ez nem híd és főleg nem az álmok megvalósulása felé. Hanem egy meredek lépcső, ami inkább vezet egy mennybéli pokolba, mintsem a boldog túlpartra. Felértek a legtetejére, hirtelen a mosolyod az angyaliból ördögivé változik, és ahelyett, hogy csak simán földbe tipornád az embert, inkább lelököd egy jó meredek lépcsőn, hadd törje össze mindegy egyes csontját, porcikáját, na meg a szívét. Mert nálad ez így megy. Legalábbis, ha az illető megszeret, ha romantikus viszony fűzött hozzá. Ha csak baráti, akkor egy fokkal könnyebb a helyzet… Csupán egy életre szóló ellenséget kerítesz magadnak, de te még ezt is élvezed. Mert neked ez az életed. Te ettől vagy boldog.
kép: weheartit.com
Egy igazi színész. Tökéletesen megjátszod magad és – mások számára – észrevétlenül játszol az emberekkel. Én már látom a damilt, az ujjaid játékát, az ördögi mosolyod. Mintha marionett bábuk lennének. Csak akkor szólnak, hogy engedj el, ne játssz velem, amikor te már rég elengedted őket, csak közölni elfelejtetted az adott illetővel, és ő azt hiszi, hogy még vele vagy. Az árny, az illúziód miatt gondolja azt, te vagy az. Pedig az már csak egy képmás, aki után kapkod, akivel meg akarja beszélni, akitől válaszokat vagy éppen vigasztalást akar. Te már nem vagy a kiszemelttel, csak a porfelhő maradt ott, amit magad után hagytál, ahogyan elrohantál azon az úton, amit annak idején te építettél, a másik beleszólása nélkül. Mert te ezt akartad. Te akartál ott lenni, vele. A másiktól engedélyt kapsz, persze, hogy maradhass, de te visszaélsz a vendégszeretettel.
Aztán jön a szép levezetés. Annyira hihető, hogy nem is biztos, képes vagyok visszaadni azt írásban, amit te a valóságban hús-vér emberekkel művelsz.
Első lépcső, amikor még állítólag sajnálod. Úgy viselkedsz, mintha meg akarnád oldani az adott problémát. Te „mindent” megteszel, hogy jóban maradjatok. Nyeled a békákat, illendő viselkedést mutatsz, mintha a másik őrült volna meg, mintha tükröt tartanál elé, pedig eléd kellene. Egyszer neked is illene tükörbe nézned, hiszen bele van építve az ál-személyiségedbe az udvariasság. Legalább ennyiből úgy tehetnél, mintha megpróbálnád. A második lépcső, amikor már nem teszel úgy, mintha meg akarnád beszélni, vagy meg akarnád adni azokat a bizonyos válaszokat. Amikor nem hogy egy kérdő mondatra, de egy kijelentőre se válaszolsz, pedig illene. Megszűnsz a másik számára hivatalosan is létezni, nem csak te tudsz róla, de most már ő is. A harmadik lépcső, aminél – nálam legalábbis – a közös barátokat veszed célba. Előadod a hattyú halálát nekik. Jön a színjáték: nem akartál engem kihasználni egy pillanatig se és társai. Hirtelen mindenkinek görbül a szája. Szegény te. Mekkora teher ez neked. Mekkora fájdalom. Milyen nehéz döntés volt ez neked. Rettenetes volt meghozni. Annyira elcsavartad a fejem. Milyen rossz is ez neked. Mindjárt én is megsajnállak… Olyan borzalmas. Szegény te!
Azt mikor veszik észre, hogy nekem te mekkora terhet hagytál? Hogy milyen nehéz volt a döntésed számomra? Hogy milyen illetlenül merészkedtél be és léptél ki az életemből? Soha nem fogják észrevenni. Csak szánakozó pillantásokat kapok az állítólagos barátaimtól. Mert hát szegény te. Beléd szerettem. Pedig te nem akartad. Mennyire rémes neked ezt elviselni, nem is nekem, – akit itt hagytál, mint a damilról levágott rongybabát -, hanem neked. Te, aki felépítette az álmok lépcsőjét, lelökött engem, majd gyorsan elrohant, mintha itt se lett volna. Szegény te. Nevetséges én.
Vajon ki lesz a következő marionett bábud? A szomszédlány? Egy munkatársad? Talán a testvéred? Vagy az egyik „igaz” barátod? Nem kell téged se félteni, se sajnálni. Inkább szegény következ-Ő, mint te!
Kiemelt kép: http://weheartit.com
