Márk

Márk

Tízkor kelnénk, egymásba gabalyodva, kócosan, morcosan. Izmos karjai között alig kapnék levegőt, amikor legelőször megpuszilná a homlokom ébredés után. Legalább fél órát hevernénk még így, egymásban elvesztődve, simogatnám a borostás arcát, megszámolnék minden anyajegyet és zsírcsomót a teste egész felületén, minden egyes reggel. Számon tartanám őket, mindig tudnám, ha valahova lesz egy új, vigyáznék a régiekre, adnék mindegyiknek egy nevet. Térképet rajzolnék a testén, hogy sötétben se tévedjek el, fáradt és görcsös izmait szerettel becézgetném ellazulásig.

Kinyúlt pólóban és csipkés fehérneműben másznék el a kávéfőzőig, s mire meztelenül besétálna a konyhába, amikor az első napsugár ütközne a puha mellkasával, már a kezébe nyomnám a kedvenc bögréjét, félig töltve kávéval, feketén, cukor nélkül. Megszámolhatatlan kávéízű csókot adnék neki, amíg elmúlnak a morcos ráncok a szemei körül. Megnevettetném minden reggel, hogy elfelejtse:  ismét egy nappal öregebb.

Megölelne forró testével, és felmelegítené a konyhacsempétől kihűlt végtagjaim. Csak szeretnénk egymást, unalmasan, megszokottan, tökéletesen. Kettő helyett egyek lehetnénk.

Megennénk a tegnapi zsemlét, és akármit, amit a hűtőben találnánk, szinte az sem érdekelne, ha nem ennénk estig. Minden reggel valami más zenét hallgatnánk, ha épp egy dallammal a fülemben kelnék fel, akkor megúnásig azt hallgatnánk. Talán táncolnánk is, aztán az ölébe kapna, mint egy gyereket.  Egyenként tusolnánk le, addig a másik fogat mosna. Meztelenül járkálnánk fel s alá a fürdőszobában, amíg már ráncos és csúnya lesz a testünk, és remegőek a kezeink, de én akkor is meg szeretném érinteni a bőrét minden egyes reggel.

Felkötném kontyba a hajam, és az íróasztalom mögé ülnék, amin mindig hatalmas káosz uralkodna. Ő felvenne egy minionkék munkásnadrágot, ami foltokban festékes, foltokban meg olajos lenne. Eltöltene pár órát a garázsban bringákat szerelve, amíg én könyveket írnék, tudományos cikkeket publikálnék. Majd megunnám, és belopóznék a műtermébe, hatalmas vásznak és tarka festékesvödrök közé. Beraknék egy csendes Chopin-t, és szabadjára engedném a fantáziám. Majd feljönne ő is, az ajtó sarkából figyelné, hogy mit festek, és szerelmes lehetne belém, minden egyes nap újra meg újra.

Lennének napok, amikor ő hajnalban osonna ki a hálószobából  életeket menteni, s lennének napok, amikor nem találkoznánk. Én steril műtősruhában koptatnám térdig a lábaim, ő meg benzinszagú egyenruhában lenne szuperhős egy teljes napig.

Estére mindig fáradtak lehetnénk, hogy érezzük, hogy hasznosan töltöttük el a napot, s valóban, talán már-már unnánk egymást, hiszen a világ összes ideje a miénk lehetne. Puha pokróc alá bújhatnánk a kanapén, amíg stand-up comedyseken kacagnánk, és egy-egy pohár vörösbort innánk. Addig csókolhatna, amíg elalszom, és a karjaiban vihetne be a hálóba. Addigra felébrednék, csak nézném az ajkait, meg a szemeit, s csak arra tudnék gondolni, hogy mennyire szeretem, de mire kimondanám elalszom.

Egy párhuzamos univerzumban ez lehetne az életünk.

Kiemelt kép: pexels.com

Szerző:

A nevem Gagyi Rita. Erdélyben lakom, és negyedéves orvostanhallgató vagyok. A hétköznapjaimat betöltik a mázsás atlaszok, a professzorok előadásai, a fehér köpeny a kórházi osztályokon. Szeretem a tudományt, a szilárd tényeket, a pontos magyarázatot minden kérdésre, és a leghatékonyabb megoldást minden problémára. De az életben nem minden fekete-fehér, és nem létezik minden kérdésre kielégítő válasz. Úgy a tudományban, mint a saját életemben folyton a válaszokat keresem a kérdéseimre. Örök álmodozó vagyok, szeretek hatalmas célokat kitűzni magam elé, és igyekszem önmagam maradni a sikerhez vezető úton. Ezért írok, ez az inspirációm: fejleszteni önmagam, megélni és megérteni mindent ami körülöttem történik. Több ember szeretnék lenni egyszerre: orvos, művész, irodalmár, utazó. Szeretek nyitott szemmel járni a világban, és örömet lelni az apró dolgokban. Az írás egyfajta menedéket jelent számomra, az üres lap, a toll meg én. Szabályok nélkül.