„Lesz majd nap, mikor arra ébredek, hogy megérte. Hogy csakúgy, mint most, minden reggelem már a fogmosás pillanatában több volt, mint aminek látszott.”
Károly Dorina a Lendület Magazin szerkesztőinek egyik új tagja. Rövid ideje ismerjük egymást, így még nem mondhatom azt, hogy meg is ismertem, viszont amit eddig láttam belőle – és a művészetből amit képvisel – az nagyon magával ragadott.
Dorka saját blogja a Mascara nevet viseli, ugyanúgy, ahogy a Lendületnél szerkesztett rovata is. Első nekifutásra mindenkit megtéveszthet, hogy talán valami kozmetikumokkal kapcsolatos rovatba, illetve blogba botlott, de ez hatalmas tévedés. A Maszk, mint álca, mint oltalom, mint titok. Ez maga Dorka. Egy rejtély. Persze az Ő elmondása szerint ez a névválasztás csak egy spontán döntés volt és nem hordoz magában mást, vagy többet – az lehet, hogy én beszélem bele – de szerintem igen. Ott van mögötte a rejtély. És erre akkor jöttem rá, amikor hosszú, mégis rövidnek tűnő órákat töltöttem blogjának olvasásával.
Életében régóta jelen van az írás. Még általános iskolás korában magával ragadta és elsodorta ez a világ. Ugyanúgy, ahogy számos művészeti ág is. A néptánc, a zene, fotózás, rajz és még ki tudja mennyi minden, amiről – mi, a Lendület csapata – nem tudunk.
„És máig én vagyok a ruhafogas, te meg a rá nem akasztott kardigán.”
Blogjában az érzelmek uralkodnak. Egy-egy bejegyzése olyan érzéseket képes megindítani, begerjeszteni, hogy azt igazából körülírni sem tudom. Dorkát olvasva, az ember el tudja képzelni azt, hogy milyen lehet olyat érezni, amiben neki esetleg még nem volt része. Olyan részletesen és szemléltetve ír le minden egyes mozzanatot és érzést, hogy a szavakat olvasva, szinte megtapasztaljuk saját bőrünkön azt, amit Ő. Akkor, ott, pont úgy, ahogy volt. Beenged a világába, a szíve legmélyére, kicsit belebújhatunk a bőrébe.
„Megölelt. Először ölelt, de úgy, mintha utoljára. Én is öleltem, először öleltem, de úgy, hogy ez az utolsó első ölelés. A kezei erősen szorítottak, de egy cseppet sem fájt, élveztem, ahogy rásimulok a mellkasára, és amit eddig már pár lépés távolságból szinte a kezemben tartottam, az most a szívem közelségében ostromolta bordáimat.”
Sorait olvasva mindig eszembe jutnak azok a dolgok, amik velem történtek meg. A hasonló események. Kicsit nosztalgikus hangulat telepedik ilyenkor a nyakamba, ami fáj és éget, de valahogy mégis élvezem. Dorka a szavakkal játszadozva szemléltet minden mozdulatot, érzést és érintést, amit tapasztalt. Sorai olvasása közben, kicsit mi is beleolvadunk a történeteibe. Talán, de csak talán egy kicsit rólunk is szól. Mindnyájunkról.
Nem. Nem mondhatom azt, hogy megismertem Dorkát. És azt sem mondhatom, hogy tudom, hogy milyen és merre tart, merre viszi az útja. Ő egy lány, akinek a művészetek teszik ki élete minden egyes pillanatát. Életének legmeghatározóbb része. És ez az, ami igazzá teszi írásait (is). Olvassátok, szeressétek! Mert megfog, mert megihlet..
A monitoron vagy a piszok,
hajnali ébredésben az öt perccel tovább,
hamis hang vagy hegedűn, gitáron,
és a fekete szín a zongorán.
Türelmetlen vagyok. Erre nincsen válasz.
A türelemért cserébe add ide kezed.
S én majd fülemhez emelve hallgatom,
-ahogy a bugyborékolás ereidben elhagyott-
A lüktetés is majd értelmetlenül csendesedik el.
