Mázli

Mázli

A következő sorok azért íródtak, hogy kifejezzem meglepetésemet aziránt, hogy igenis léteznek még jó emberek. Önzetlen emberek, akik nem azért segítenek egy idegennek, mert abból bármi hasznuk származik. Így szól hát a történet:

Csípős reggel volt, már a sálamat kanyarítottam magamra, mikor észleltem, hogy igencsak késésben vagyok. Futottam hát, hogy elérjem a villamost és lehetőleg ne késsek el a munkából. Elértem hát, fel is szálltam. Próbáltam kicsit eligazítgatni az amúgy is zilált külsőmet, melynek a rohanás cseppet sem tett jót. Rengetegen voltak járművön. Emberutálatom lévén bedugtam a fülhallgatómat és maxon hallgattam a zenét. Az agya kikapcsolt, minden megállónál felocsúdtam, de még messze volt, hogy le kelljen szállnom. Majd arra lettem figyelmes, hogy az egyik megállónál a hatalmas, hömbölődő tömeg tapossa a lábam. Bosszankodva kivettem a fülhallgatót, hogyha szükséges rászólhassak a legközelebbi lábtörő vandálnak. Ekkor hallottam meg a bűvös mondatot:

“Jegyeket, bérleteket!”

Az ellenőr ragadozó módjára haladt előre, egyenesen felém tartott, miközben én kutattam a táskámban a bérlet után. Pár másodperc után azonban rájöttem: otthon maradt. A rohadt életbe…

Leszállni már nem volt időm, a következő megállóig pedig simán meg tud büntetni akár ötször is. Már épp elképzeltem, milyen szörnyű érzés lesz majd kifizetni a büntetést, mikor az ellenőr engem szólított meg:

“Kérem a jegyét, vagy a bérletét!”

Ösztönösen nekiálltam kutatni a táskámban, hogy azt higyje, meg van valahol, csak trehány vagyok (Ó még mekkora..) Arra számítottam, hogy addig beérünk a következő megállóba, leszállok és elfutok, mint egy bankrabló. Hülye tervnek tűnt tudom, de kerestem az egérutat. Ekkor történt életem legnagyobb meglepetése. Egy lány mögülem megkocoktatta a vállam, majd így szólt:

Véletlenül eltettem a jegyed, ne haragudj!” Majd átnyújtott egy jegyet, amit a zsebéből húzott elő. Én gondolkodás nélkül átadtam az ellenőrnek, aki bosszakondva eltépte, majd továbbállt. Hebegtem-habogtam, fogalmam sem volt, hogyan köszönjem meg az idegennek ezt a hatalmas segítséget. Ő mosolygott egyet, majd leszállt, amint kinyíltak az ajtók. 

Természetesen soha nem láttam többé, de soha-soha nem fogom elfelejteni azt az önzetlenséget, amit a lány produkált nekem. Ha ő nincs, valószínüleg perkálhattam volna az ellenőrnek. Egyáltalán nem nagy dologról volt szó, egy számára apró szívesség, ami nekem hatalms megkönnyebülést hozott. Ekkor döntöttem el, hogy igenis megéri jónak lenni, igenis megéri segíteni másokon, még akkor is, ha tőlük nem kapom vissza. Majd visszakapom mástól. Ennek a lánynak nem tudtam megköszönni és meghálálni, megháláltam hát egy nénin, akit kiegítettem egy kis apróval valamelyik bolt kasszájánál. Majd ő is tovább adja a mázliját valaki másnak és így tovább. A végén pedig még talán az is kiderül, hogy nem is olyan szőrnyű ez a világ, csak rossz felé nézek.

A tanulság tehát az, hogy a rossz tapasztalatok ellenére, igenis vannak még jó emberek. Elbújnak és ritkán mutatják meg magukat, de igenis léteznek. Ettől kezdve pedig én i hozzájuk fogok tartozni! 

Kiemelt kép: www.big-data-europe.eu

 

Szerző:

Mindig is szerettem írni, de jó pár évig nem foglalkoztam ezzel a hobbival, mivel nem gondoltam úgy, hogy bárkit is érdekelnének a gondolataim. Aztán jött a Lendület Magazin. Először csak egy novellámat jelentették meg, aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy szerkesztő lettem és egy zseniális csapat tagja vagyok, akiknek köszönhetően egy régi szenvedély újra lángra kapott. Azóta is igyekszem olyan dolgokról írni, amik mindennaposak és hasznosak, de egyik legfőbb motivációm, hogy olykor kiöntsem a lelkem.